Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
A sűrű, heves hóesésben itt is, ott is emberi árnyak, elmosódó sziluettek, görnyedt, előre hajló alakok tűntek fel homályosan. A második műszak, ordította fülembe a ziháló Genagyij Nyikolajevics, a második műszak most megy haza. Emberek haladtak el mellettünk, akik hónapszám nem látnak nappali fényt. Sötétben indulnak a bányába, odalenn a föld alatt is sötét van, s amikor hazafelé tartanak, akkor is sötétség veszi őket körül. Olyanok, mint egy tengeralattjáró legénysége — csak az óra, a növekvő fáradtság, éhség és álmosság figyelmezteti őket az idő múlására. A Komszomolszkaja nevű bánya: jégborította falak, szerkezetek, pislogó fények, talpunk alatt fekete, nedves ragacs. Egy csapat asszony csilléket osztályoz, váltókat állít, holmi gerendákat, támasztékokat mozgat. Akarsz velük beszélni? — kérdezi Genagyij Nyikolajevics. De miről beszéljek velük? Olyan hideg van itt, olyan sötét, szomorú itt minden. Ok meg teszik a dolgukat, kimerültek, fáradtak, biztosan bántja őket valami, fáj valamijük. Legalább annyira megtisztelem, megkímélem őket, hogy nem akarok tőlük semmit, semmilyen plusz erőfeszítést, még akkorát sem, mint egy rutin kérdésre adandó felelet. Otthonában már várt rám két fiatal bányász, Jevgenyij Alekszejevics és Mihail Mihajlovics. Elvisznek magukkal a Vargasovszkaja Bányába, ahol még mindig tart a sztrájk, s ahol gyűlés lesz, de addig még bőven van időnk. Mihail sovány, magas, barnahajú fiatalember, folyton mozgásban van, lázasan tevékenykedik, dühös, hogy az ő bányája (az, amelyikben az imént voltam) megszakította a sztrájkot. Megszakította, mert az igazgató megígérte, hogy jobb lesz az ellátás. Ez a nép semmire sem megy, mondja kedvetlenül Mihail. Ezeknek az embereknek egy a fontos — pozsraty (Am.: telezabálni magukat - a ford.). Pozsraty! dühöng és már ordít: pozsraty! pozsraty! pozsraty, olyan szuggesztív módon, hogy az ember érzi, gyűlik szájában a nyál. Az éhség, ez mozgat minket, ez a mi veszett kutyánk. A leghatározottabban tudomásomra akarja hozni, hogy ő, Mihail másmilyen ember, őt értékesebb anyagból gyúrták. Büszkén vesz elő komódjából egy tárgyat, amelyet a legnagyobb kincsének tart: egy szép, díszes, 1900-as szergejevi kiadású Bibliát. Figyeli, hogy képes vagyok-e csodálkozni és lelkesedni. Aztán felüti a nagy könyvet, s találomra olvasni kezd: „És te végy magadnak búzát és árpát és babot és lencsét és kölest és ledneket, és tedd ezeket egy edénybe, és ezekből csinálj magadnak kenyeret...” Abbahagyta dühösen és meglepetten. Még a Biblia is arról beszél, hogyan lehet pozsraty! Mit olvasol még ezenkívül?, kérdem később Mihailt. Vauvenargues-t olvas. Mutat egy zöld vászonkötéses, 1988-as leningrádi kiadást. Sok érdekes dolog van benne, mondja a XVIII. századi francia gondolkodó aforizmagyűjteményéről. „A rabság annyira lealacsonyítja az embereket, hogy szinte beleszeretnek”. Micsoda igazság!, bólogat Mihail. Egy másik helyen viszont ezt mondja a francia: „Ravaszsággal nem sokra megyünk”. Ezzel nem lehet egyetérteni. Nálunk ravaszsággal érsz el mindent. Gyülekeztek a szomszédok, Mihail Mihajlovics szobája lassan szűk lett. Jevgenyij Alekszejevics bekapcsolta a komódon álló színes tévét. A nagy, sötétbordóű doboz olyan fenyegetően mordult föl, mintha azonnal nekünk akarna ugrani. Dinamo-Szpartak meccs, világosított föl halkan Jevgenyij Alekszejevics, mert a többiek már rég tudták. Bámultam a képernyőt. Nem volt azon semmiféle kivehető kép, a domború képernyőn csak színes szikrák ezrei mozogtak idegesen mindenféle irányban. A 21
