Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet

arra következtethetünk, hogy annak belsejében, aljában egy ház áll. Föl kell mászni a hegy csúcsára. Alattunk, lent feltűnik egy emeletes épület teteje. A hegy tetejéről a bejáratig jeges hófalba vájt lépcsők vezetnek. Nagy erőfeszítéssel, félelemmel és óvatossággal leereszkedünk a lépcsőkön. Odalenn a lakók segítségével, a hótorlasz okkal birkózva kifeszítjük az ajtót annyira, hogy bejussunk.

Bárki érkezzék is, ez olyan szokatlan esemény, hogy az illető fogadására a ház összes lakója előjön (a házban több lakás található). Mindenki arra kéri a jövevényt, hogy legalább egy pillanatra nézzen be hozzá.

Genagyij Nyikolajevics bányász, éppen mostanában lett ötven éves, s így nyugdíjba vonult. Ez a korai nyugdíj az egyetlen privilégium, amely a kegyetlen, sarki körülmények között végzett munkáért jár. De ez a privilégium is eléggé kétséges, hiszen a bányászoknak csak alig húsz százaléka éri meg errefelé az ötvenedik életévét. Genagyijnak hatalmas, boltozatos mellkasa van. Amikor beszél, a tüdeje hörög, sípol — előrehaladott szilikózis. Tizenhatéves korában jött ide dolgozni. Lágerbe száműzték? Nem, náluk, a Kurszk melletti kolhozban éhinség volt. Valaki azt mondta neki, ha enni akar, menjen Vorkutába, ott állítólag adnak enni. És valóban, itt vehetett kenyeret, sőt néha egy darabka húst is. Most rosszabb a helyzet, mert az egyetlen kapható húsfajta a rénszarvashús, de az kemény mint a kő. Kár a fogakért! — mondja Genagyij Nyikolajevics, s mosolyogva elővillantja fogait. Egy részük aranyfog, a többi ezüst. Errefelé nagyon fontos a fogak színe, mert a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet jelzi. Minél fontosabb személyiség valaki, annál több aranyfoga van. A ranglétra alacsonyabb fokain állóknak ezüstfog dukál. A legalul elhelyezkedőknek műfogaik vannak, ezek emlékeztetnek színükkel és formájukkal leginkább a természetes fogakra. Izgat a kérdés, hogy vajon Sztálinnak milyen fogai voltak. De már előre sejtem a választ: nem lehet tudni, hiszen Sztálin sosem mosolygott.

Az útközben látott barakkok felől érdeklődöm. A, azok régi lágerépületek, magyarázza Genagyij. De én világosságot láttam az ablakokban! Igen, mondja, mert ott emberek laknak. A lágereket becsukták olyan értelemben, hogy nincsenek ítéletek, nincsenek őrök, nincs kegyetlenkedés. Sok lágerlakó elköltözött. De egy részük itt maradt — nincs hova menniök, nincs családjuk, ismerősük. Itt meg tető is van a fejük fölött, munka is van, kollégák is vannak. Vorkuta a világ egyetlen helye, ahol otthon érzik magukat.

Genagyij Nyikolajevics számára a láger és a lágeren kívüli világ között húzódó határ nem túl világos. Mindenesetre nem a rabság és a szabadság között húzódó határt jelent. Inkább a kényszer különböző fokozatairól van itt szó. Mert azt mondhatnánk, hogy önként jött Vorkutába. Önként? Az éhség hajtotta el otthonról! Vagy mondhatnánk azt, hogy bármikor elköltözhetett volna innen. Elköltözni? Hova? Hol lakna? Miből élne? Genagyij Nyikolajevics inkább Szolonyevics véleményét osztja, azét a Szolonyevicsét, akinek lágerlakóként kivételes módon még 1934-ben sikerült Nyugatra szöknie: egész Oroszország lágerben élt.

Genagyij Nyikolajevics tudja, hogy a bányászsztrájk miatt jöttem ide. Az ő bányájuk már befejezte a sztrájkot, de a többiben még áll a munka. Ha akarom, elmehetünk a bányába. Elmerülünk a sötétség tengerében, a hóban, a jeges viharban. Egymásba kapaszkodunk, nehogy a szél felborítson vagy elszakítson minket egymástól.

Vorkutában fordult elő velem először, hogy a hideget nem átható, szörnyű hűvösségnek, hanem éles testi fájdalomnak éreztem. A fejem majd szétpattant a fájdalomtól, kezemhez, lábamhoz hozzá se mertem nyúlni, úgy sajgott.

20