Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet

sége, mert ahogy leszálltam az autóbuszról, gyorsan elvesztettem tájékozódó képességemet, s fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok.

Először is az tudatosodott bennem, hogy vaksötét éjszaka vesz körül. Eleinte nem láttam semmit sem, aztán, ahogy szemem lassan hozzászokott a sötéthez, észrevettem, hogy hatalmas hóhegyek közt toporgok. A hegyek tetejére percenként viharos széllökések csaptak le, s óriási hófergeteget kavartak magasan az égig. Olyan volt az egész, mintha a hóhegyekből időről időre fehér lávagejzírek csapnának ki. Mindenütt csak hóhegyek, sehol egy fénysugár, sehol egy ember. S a fagy olyan rettenetes, hogy nem tudtam mélyebbet lélegezni, mert minden nagyobb lélegzetvétel hasogató fájdalmat okozott a tüdőmben.

Önfenntartási ösztönömnek azt kellett volna súgnia, hogy az egyetlen kiút ebből a helyzetből az, ha nem mozdulok a megállóból, megvárom a következő autóbuszt, amelynek valamikor csak meg kell érkeznie (bár elmúlt már éjfél). De ösztönöm cserben hagyott, s én valamiféle életveszélyes kíváncsiságtól vagy egyszerűen csak meggondolatlanságtól hajtva elindultam, hogy megkeressem a Komszomolszkij Posoleket, benne a 605. számú házat. Ez a meggondolatlanság abból fakadt, hogy nem voltam tisztában azzal, mit jelent a sarkkörön túl egy havas pusztaságban lenni, olyan fagyban, amely marta az arcomat, s úgy fojtogatott, hogy nem tudtam lélegezni.

Mentem előre anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok és mit csináljak tovább. Célként kijelöltem egy hóhegyet, de mire megközelítettem volna — a mély hóban vánszorogva, a hidegtől fuldokolva és egyre jobban gyengülve — a hegy eltűnt. A dühöngő vihar, a baljóslatú sarki purha hordta a hóhegyeket egyik helyről a másikra, változtatta elhelyezkedésüket, kompozíciójukat, változtatta az egész tájat. Nem volt mihez kapcsolni a tekintetemet, nem volt előttem semmiféle tájékozódási pont.

Egyszercsak megpillantottam magam alatt egy mélyedést, abban egy földszintes faházat. Lementem vagy inkább lecsúsztam a jeges hófalon a házig. Kiderült azonban, hogy az épület egy lakatra zárt boltféleség. A hely olyan barátságos, meghitt zugnak tetszett, hogy ott is akartam maradni, de eszembe jutott a sarklakók összes figyelmeztetése, miszerint az ilyen meleg zug a hómezőben - maga a sír.

Fölkapaszkodtam hát újra a magasba, és tovább indultam. De hova? Merre menjek? Egyre kevesebbet láttam, mert a hó betapasztotta arcomat, szememet. Csak^az a tudat munkált bennem, hogy mennem kell, hogy ha lefekszem, meghalok. És munkált a félelem, annak az embernek az állati félelme, akit egy olyan borzasztó erő kerített hatalmába, amelyet sem felismerni nem képes, sem ellene szegülni nem tud, s amely — éreztem — egy fehér szakadék felé taszítja ezt az egyre gyengébb és erőtlenebb embert.

Már alig volt erőm, de újra és újra nekivágtam, tettem még néhány lépést, amikor észrevettem egy, a viharral birkózó, meggörnyedt női alakot. Odavánszorogtam hozzá, és kinyögtem: - Hatos számú ház. Megismételtem: - Hatos számú ház — olyan reménységgel a hangomban, mintha ez a cím jelentené számomra magát a megváltást.

— Rossz irányba mész, jóember — mondta a nő túlkiabálva a szelet. — Te a bánya felé tartasz, pedig arrafelé kell menned... ni — és ugyanúgy, mint a buszsofőr, a Tejút milliónyi csillagának egyike felé mutatott.

— De én is arrafelé megyek — tette hozzá. — Gyere, megmutatom, hol az a ház.

A házba, amelyben Genagyij Nyikolajevics lakik, ugyanúgy kell bemenni, mint az itteni lakótelep többi házába. Vagyis: ha messziről megpillantunk egy hóhegyet,

19