Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet

nak semmilyen ötlet nem jut eszébe, amíg felbecsülhetetlen értékű, New York-i származású kölnivíztartalékaimhoz nem nyúlok. Ekkor aztán rögtön világosság gyűlik elméjében egy gyakorlatias, egyszerű ötlettől. Eltűnik egy kis időre, majd fölbukkan a folyosó sötétjéből, s egy fejszét hoz olyan diadalittas mozdulattal, ahogyan az indián főnökök rázták tomahawkjaikat egy jenkikkel vívott győztes csata után.

Munkához látunk. Olyan munkához, amely bármelyik svájci órásmesternek is dicsőségére válnék. Az a feladat, hogy az ablakkeretekről leverjük a hatalmas jégdarabokat, de úgy, hogy közben ne éljünk az ablaküveghez. Ha összetörjük az ablaküveget, egész munkánk kárba veszett, mert új üveget — magyarázza a szoba- asszony - majd csak nyáron lehet betenni, az még egy fél év, s akkor én már rég nem leszek itt. — És addig? - Addig kínlódni fogunk — mondja, s vállát rándítva felsóhajt. Sokáig tartott, de végülis a négyszögletes, fagyos keretben sikerült annyira mély árkokat vájnunk, hogy az ablakot egy erre a célra rendszeresített s az ágy alatt tartott deszkalappal valahogy a helyére passzintottuk. Az asszony, hogy kellőképpen fólbátorítson, még egy fazék forró vizet is hozott. A fazékból fölszálló gőz volt hivatott egy ideig a szobát fűteni.

Volt nálam egy telefonszám valakihez, akivel találkozni szerettem volna. Fölhívtam az illetőt. A vonal túloldalán valami hörgésféle hallatszott. — Genagyij Nyi- kolajevics? — kérdeztem. Újra a hörgés, hogy igen. Megörültem, a hang szintén; tudta, hogy jövök, várt engem. - Szállj fel egy autóbuszra, és gyere ide! - mondta. Arra gondoltam, hogy hiszen éjszaka van, de rögtön tudatosítottam magamban, hogy ebben az évszakban itt mindig éjszaka van, s ezt válaszoltam: — Máris indulok.

Azt mondtam, indulok, de nem tudtam, hogy a halálba indulok.

Vorkuta gondja, drámája, borzalmas állapota a szén és a kommunizmus összekapcsolódásából származik. Vorkuta a Komi Köztársaságban fekszik, a sarkkörön túl.

A húszas években gazdag szénrétegeket fedeztek itt föl. Gyorsan kialakult egy szénmedence. Elsősorban elítéltek, a sztálini terror áldozatai építették. Lágerek tucatjait létesítették a környéken. Vorkuta — Magadan mellett — rövidesen szimbólummá vált, félelmet és rettegést jelképező helységnévvé, a kísérteties és gyakran végleges száműzetés helyévé. A lágerekben uralkodó NKVD-s terrort kiegészítette a bányában végzett gyilkos munka, a rabokat tizedelő éhinség és a borzalmas, nehezen elviselhető hideg, Mert ez a hideg védtelen, félig mezítelen, folyton éhes, végsőkig kimerült, a legrafináltabb kegyetlenkedéseknek kitett embereket kínzott.

Vorkuta még ma is szénmedence. A várost óriási gyűrűként övező tizenhárom bánya tartozik hozzá. Minden bánya mellett bányász lakótelep található. Ezek egy részét egykori lágerek alkotják, amelyekben továbbra is laknak emberek. A lakótelepeket és bányákat körgyűrű kapcsolja össze, ezen két autóbusz közlekedik — egymással ellenkező irányban. Mivel az autó errefelé változatlanul ritkaságszámba megy, az autóbusz az egyetlen közlekedési eszköz.

Nos, én is ilyen autóbusszal utaztam Genagyij Nyikolajevicshez, s csak annyit tudtam, hogy a Komszomolszkij Posolek 6. számú háza iránt kell kérdezősködnöm. Egy óra múlva a sofőr megállt egy helyen, ennek kellett volna lennie a Komszomolszkij Posolek megállónak. Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és megmutatta, melyik irányba menjek, de olyan pontatlanul mutatta, mintha a Tejutat alkotó milliónyi csillag valamelyike felé kellett volna tartanom. Másfelől, amint arról csakhamar meggyőződtem, mozdulatának egyébként sem volt semmiféle jelentőid