Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet

Ryszard Kapuscinski

A Birodalom

Vorkuta - megfagyni a tűzben

*

u. volt, hogy Vorkutában szállunk le éjszaka, ehelyett napsütésben, nappal landolunk. Vagyis ez egy másik repülőtér.

De melyik?

Nyugtalanul mocorgok a helyemen, de azonnal észreveszem, hogy egyedül én vagyok nyugtalan, másoknak a szemük se rebben. Megtettem ebben az országban különféle repülőgépeken majd százezer kilométert. Két megfigyelés ezekről az utakról: a repülőgépek mindig tömve vannak — minden repülőtéren minden járatra rengeteg ember várakozik, néha heteken át, elő nem fordul tehát, hogy üresen maradjon egyetlen hely is. Másodszor — a repülés egész ideje alatt síri csönd uralkodik a gépen. Az utasok mozdulatlanul ülnek, hallgatnak. Ha valahol beszélgetést, feltörő nevetést és pohárcsengést hallani, ez azt jelenti, hogy a gépen lengyelek utaznak: nem tudni, miért, az utazás határtalan eufóriát, őrjöngést vált ki belőlük.

Igen, ez nem Vorkuta, ez Sziktivkar.

Nem tudtam, hol van ez a Sziktivkar, térképet meg elfelejtettem magammal hozni. Begördültünk a havon a repülőtéri épület elé. Benn fülledt meleg volt és tömeg. Szóba se jött, hogy egy üres helyet találhatnék valamelyik pádon. Mindenütt emberek aludtak olyan mélyen és nyugodtan, sőt, mondhatnám, olyan végérvényesen, mintha már rég búcsút mondtak volna annak a reménynek, hogy valaha is elröpülnek innét.

Elhatároztam, hogy addigi útitársaimat fogom figyelni, nehogy elrepüljenek, s engem otthagyjanak egyedül. A hatalmas terem közepén ücsörögtünk, mert még a fal melletti állóhelyek is foglaltak voltak.

Megálltunk és kész.

Megálltunk és állunk.

Irhabunda volt rajtam (hiszen a sarkkörön túlra igyekeztem), így hát a tömegben, a sosem szellőztetett, fülledt teremben csorogni kezdett rólam az izzadtság. Vegyem le a bundát? De mit csináljak vele? Kezemben a csomagjaim, fogas meg sehol sincs, egy darab sem. Már több, mint egy órája ácsorgunk, és ez a tevékenység egyre elviselhetetlenebbé válik.

Am mégsem a fülledtség, az izzadás volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, hogyan tovább. Meddig kell így ücsörögnöm Sziktivkarban? Még egy órán át? Egy napon át? Életem egész hátralevő részén át? És különben is, miért ácsorgók én itt? Miért nem repültünk Vorkutába? Vajon elrepülünk-e oda egyáltalán? Mikor? Van-e esély arra, hogy levegyem a bundám, leüljek, és igyam egy teát? Vajon bekövetkezik ez valaha is?

14