Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)

ben, boldogtalan vagyok. Nem, nem erről van szó, mondtam, egyszerűen hosszas és megfontolt töprengés után minden alkalommal oda lyukadok ki, hogy akkor cselekszem helyesen, ha a 27-est választom. Az államtitkár-helyettes levette szemüvegét, majd arra kért, fontoljam meg a dolgot, hisz a lottószám-kifundálásnak ez a jelenlegi rendszere épp azért születhetett meg, hogy elősegítse az áhított rehumanizációt. Az én 27-eseim a gyűlölt monotóniát, sivárságot, az egyenvilágot csempészik vissza — mégha akaratlanul is — az emberek életébe, és ez rossz. 0 személy szerint biztos benne s bízik bennem, hogy mindezt mérlegelni fogom, s képes leszek új, a 27-estől távol eső számok kifundálására. „Mióta maguk, hivatásos lottószám-kifundálók megkezdték áldásos tevékenységüket, nem volt telitalálatos! Vigyázat! Az emberek türelme véges”, búcsúzott.

Gondolkodtam az 54-esen, azaz a kétszer 27-en, de végül úgy éreztem, silány hamisítványt sóznék rá a lottózókra. Ugyan ki látná meg az 54-esben a 27-eseket? A vizet sem issza senki oxigénként és hidrogénként. Nem volt mit tenni.

Következő látogatásakor az államtitkár-helyettes már le sem ült. Félmilli- árdról van szó, közölte halk, fojtott hangon. Az emberek lázadoznak, szélhámosságról suttognak. Máris szóbeszéd járja, hogy melyik tisztes államférfiú hol s milyen palotát építtetett a lottózók pénzén. A rehumanizáció nem az indulatok parttalan áradása, ezt vésse az eszébe, mondta az államtitkár-helyettes, és kirontott a szobából. A türelem káoszt terem.

Nem telt el egy év, még nem jött el az új ősz, hogy valamiféle ősz-zöld árnyalatot adjon a fűnek, mikor a 27-es szám engem is eltemetett. Magával rántott, mert túlságosan ragaszkodtam hozzá, mint annak idején az arborétumhoz is; azt hittem, az enyém, s azt csinálok vele, amit akarok. Az államtitkár-helyettes többé nem látogatott meg, se biztatással, se feddéssel, pedig minden héten makacsul, jóllehet határozott és érces hangon a 27-es számot kiáltottam el, mikor nyílott a kis ablak.

Akkorra már lottószám-kifundálóként rég halott voltam. Nem is tudhattam, mikor jött el a pillanat. Érdekelt, mik voltak a nyerőszámok, mióta ebben a fontos pozícióban dolgozom. Kaptam egy kimutatást, piszkosszürke, félfamentes, stencilezett lapon elmosódó számokkal állott az utóbbi közel egy év listája, heti bontásban, szépen egymás alatt. Huszonhét héten át mindegyik számsorban ott díszelgett az én 27-esem, aztán a huszonnyolcadik héttől mintha elvágták volna. Eltűnt. Pedig én bediktáltam, semmivel sem törődve, önző módon. Fölsőbb helyen úgy látták jónak, hogy véget vetnek ennek a 27-es mizériának, felesleges indulatokat korbácsol az épp csak a rehumanizáció rögös útjára lépett emberek lelkében.

Nem csodálkoztam különösebben. Mindig egyedül maradtam a mániáimmal; igaz, nem is tartoznak senki fiára. Végeztem. Még aznap levélben kértem az államtitkár-helyettestől fólmentésemet lottószám-kifundálói megbízatásomból, hogy a megadott keretek között maradjak, megrendült egészségi állapotomra hivatkoztam. Az igenlő választ huszonnégy órán belül kézhez kaptam, s egyben tudatták velem, mint kiszolgált állami tisztviselőt a továbbiakban nyugállományba helyeznek, s nyugdíjat kapok. Azt viszont szigorúan meghagyták, hogy az itt töltött időről senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhetek, ami történt, hétpecsétes titokként kezelem hol11