Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)

pingálva fehér színnel. Ezek a 27-es gépek, ahogy dörmögő hanggal elhúztak a magasban, egy-egy bombát pottyintottak a városra; mint utóbb kiderült, véletlenül jártak arra, egy kétszáz kilométerre fekvő nagyvárost szerettek volna tönkrebombázni, de hirtelenjében csak a mi városunkra akadtak. Anyám sikítva rontott ki értem a házból, és rángatott be a legbelső szobába, ott is volt egy föld alá nyíló csapóajtó, apám azt feszegette a piszkavassal. A 27-esek elröpültek fölöttem, nem bántottak; hálás voltain nekik.

Mikor huszonhét éves lettem, nagyon féltem. Ereztem, hogy az alatt a 365 nap alatt olyan dolgok fognak történni velem, amiket talán még Dezső bácsi sem láthatott a csillagokban. De hiábavalónak bizonyult a várakozás, a félelem is. Semmi sem történt. Az ég világon semmi. Talán akkor költözött belém a derűs nyugalom. Láttam, a dolgok mennek a maguk módján, sem rettegéssel, sem lelkesedéssel nem lehet őket lekényszeríteni ki tudja ki szabta pályájukról. Sors - mondom, mindenfajta pátosz, fölsóhajtás nélkül, szárazon.

Két nappal később ugyanígy, száraz, kemény hangon bediktáltam a 27-es számot a lottó nyerőszámai közé. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy képes voltam megtenni. A kiértékelt szelvények között telitalálatos nem volt. Mégis azt a hírt kaptuk, hogy fölsőbb helyen elégedettek az első rehumanizált lottószám-kifundálással, a bediktált számoknak lelke volt, látszott rajtuk, hogy kifundálóik sokat tépelődtek, míg így döntöttek. S ez a társadalom egészének a javát szolgálja.

A második héten már természetesebben adódott, hogy a 27-es számmal álltam elő. Szó nélkül fölírták, de ekkor sem nyerte meg senki a mesés összegű fődíjat. Álltam a dupla üvegű, golyóbiztos ablak mögött, s bámultam ki a zöldbe, amiről tudtam, hogy fű, gyep, de egy idő óta csak egy hatalmas, függőlegesbe állított táblának tűnt. Élettelen, sík pusztaságnak, amit merő gúnyból festettek zöldre.

Soha nem gondoltam volna, hogy valóban erőltetnem kell majd az agyamat a lottószám miatt. Tűnődtem, végzetes árulás lenne-e, ha rezzenéstelen arccal jelenek meg a kis ablaknál, mikor szólítanak a sorsolás reggelén, s odalökök egy „akármilyen” számot, nyegle lélekkel, jóllehet határozott, érces hangon? Már-már alkalmasnak tűnő számok tengere hullámzott a fejemben, ám a 27-es nem nagyon, épp csak annyira, mint a köröző cápa felső uszonya, mindig kiemelkedett közülük.

Szólítottak, s én csak annyit mondtam: „27-es!” Azzal megfordultam, visszasiettem a szobába. Aludni leköltöztem a földre, elég vastag volt a szőnyeg, egy takarót terítettem magam alá, arra ágyaztam. Álmaim nyugodtak lettek, bár többé sose láttam olyan tisztán az arborétumnot, mint előtte. Mintha egy fa mögül leskelődtem volna, foltokban ugrált minden, s mint a klasszikus mondásban, nem láttam a fától az erdőt. S főképp nem láttam magamat az álomban andalogni, örvendezve az erdőben. Az ázott levelekkel borított utacs- kák eltűntek, betemetődtek.

Mikor negyedéven át mindig a 27-est diktáltam be, meglátogatott az államtitkár-helyettes. Először csak hogylétem felől érdeklődött, s örömét fejezte ki, mikor biztosítottam, hogy maradéktalanul elégedett vagyok mindennel. Ezután rátért jövetele valós tárgyára: vajon mért csak a 27-es számot sikerül kifundálnom hétről hétre? Azt gondolja, tán mégis hiányt szenvedek valami10