Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)

ötök mindegyike pompázatos, minden lehetséges kényelemmel fölszerelt apartmant kapott, s a szobák azért voltak ilyen hatalmas méretűek, hogy kifundálás közben illő módon, leszegett fejjel, hátul összekulcsolt kézzel nyugodtan lehessen róni a hosszokat le s föl.

Annyi rémlett, hogy megérkeztemkor maga az államtitkár-helyettes nyújtotta a kezét, azt mondta „Szorítunk magukért. Csak okosan!”, aztán el kellett sietnie. Az épület elképesztő biztonsági rendszerrel volt fölszerelve, nem csak a páncélozott ajtók nyíltak mágneskártyával, de a dupla üvegű, golyóálló ablakokat sem lehetett kinyitni, az állandó hőmérsékletet s friss levegőt légkondicionáló rendszer biztosította.

Egy dolog szomorított el, az ágyam. Puritán életet éltem világ életemben (ezen most gondolkodom el: vajon miért is?), otthon egy szál kőkeményre tömött matrácon, párna nélkül aludtam, kizárólag hanyatt, jól kinyújtózva, nem feledve apám intelmét, hogy csak így fogok nagyra nőni. Az új ágy cifra volt, túlságosan buja, puha, cirógató. Nem alvásra teremtették, legalábbis az én álmaim valami tömörebbhez, szikárabbhoz szoktak. Csak így tudtam éjszaka is kedves arborétumomban andalogni (igen, vannak még ilyen szavak!), az álmomban is lehunyt szemmel, meg-megpördülve magam körül, kitárva mindkét karomat.

Ablakaim rétre néztek. Azaz nem jól mondom, nem rét volt, mert csak fű nőtt rajta. Körös-körül, amerre a szem ellátott, fű, fű mindenütt, sehol egy fa, pad, ház, csak rövidre nyírt zöld fű. Azt mondják, a zöld szín nyugtat, a kórházi műtőkben is azért csempéznek zölddel. A zöldön talán nem olyan riasztó a piros vér, ha kispriccel, mint a fehéren. De én sehol sem láttam pirosat, se pipacsot, se egyebet. Hiába, már ősz volt. Csak a nap sütött szikrá- zóan, s világított a zöld fű.

Az első lottószám kifundálása két nap múlva volt esedékes. Erre jó előre figyelmeztettek az épületbe való belépésemkor, s arra is, hogy abban a pillanatban, mikor kérdik, minden habozás nélkül, határozott, érces hangon kell megmondani, milyen számot fundáltam ki. Arra is gondoltak, mi legyen, ha a két, egymásról mit sem tudó lottószám-kifundáló ugyanazt a számot fundálja ki a rendelkezésre álló hét nap alatt. Ilyenkor a két érintettnek föl kell ajánlani, hogy mondhatnak új számot, de csak ha nincs terhűkre, s hirtelenjében van készenlétben még egy, nagyjából ugyanolyan jól kifundált számuk, mint az eredeti. Ha ezzel a lehetőséggel nem képesek élni, akkor a forgató- könyv számtalan fölöttébb bonyolult rafinériát kínált, a meglevő számok csereberéjét, osztását, szorzását, ám minderre nekem már nem volt rátekinté- sem.

Igazság szerint nem érdekelt, hogy a többi négy kifundáló társam milyen számokat süt ki és diktál be. Ennél sokkal jobban aggasztott, hogy én magam mivel rukkolok elő.

Jól emlékeztem, hogy a mesékben, bűvös történetekben mekkora fontossággal bírhatnak a számok, s bár a számmisztikában sohasem voltam igazán otthonos, a saját magam kreálta, kis együgyű szám-tanom nagyon is a markában tartott; mindig így van ez a mániákkal. Nem emlékszem, mikor szerettem bele a 27-es számba, de az biztos, már akkor is kellemes volt a számomra, mikor a háborúban egyszer bombázták a várost, s én kint álltam az udvarunkon, láttam a fölöttem elhúzó gépek hasát és szárnyát, mindegyikre 27-es volt

9