Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)
jön a nagy feladat, ne álljak olyan báván, mint az órákon a tábla előtt. Lázas szorgalommal bővítgettem azon híres emberek lajstromát, akikkel egy napon születtem. Vegyes társaság kerekedett ki belőlük; találtam festőművészt, kommunista zászlóvivőt, autóversenyzőt, királyt (többet is), trópusi orvosdoktort, feltalálót, sarkkutatót. Ez meg is nyugtatott kissé; nem kell most rögtön elszánnom magam, voltaképp az élet bármely területén alkothatok kolosszálisát. A számokkal mindig különös volt a viszonyom. Amennyire utáltam az órai számtant (igaz, ez később nem zavart abban, hogy magam is mérnöki, erdőmérnöki pályára lépjek), annyira a bűvkörükbe tudtak vonni a számokkal való játékok. Dátumok, életkorok, születési és halálozási évszámok, s ezek döbbenetes kombinációi mind-mind azzal az izgalommal töltöttek el, hogy a kezemben van valaminek a kulcsa, csak még azt nem tudom, minek a kulcsa, s merre kell elfordítani. Az arborétumban a fák többé nem hullatták le a leveleiket, de a kert már tarlott volt, mikor postai futárral nagyalakú, nemzetszín csíkos boríték érkezett, és súlyos, sárga, merített papiroson az államtitkár-helyettes meleg hangú levélben gratulált lottószám-kifundálói megbízatásomhoz. Kék, kiszuperált, még a vállalati időkből örökölt kezeslábasban álltam a szikrázó, kissé már csípős délelőttben, zsebemből metszőolló piros műanyag szára kandikált ki, miközben én kegyes-klasszikus zsánertartással a gereblye nyelére támaszkodtam, épp csak egy széles karimájú szalmakalap hiányzott a fejemről, körben immár összegyűjtött, elhordani, eltüzelni való kis kupacok. A levél csatolt részeként piszkosszürke, félfamentes, stencilezett lapon a továbbiakban arról tájékoztattak, hogy munkakörömet azonnal be kell töltenem, s tizenkét órát kapok, hogy a magammal vivendő holmimat, személyes tárgyaimat összecsomagoljam. Egy bizonyos időpontban autó érkezik majd értem, és kéretik, hogy addig is maximális diszkrécióval viseltessek ügyünk iránt. Mivel a megadott idő nagyon közelinek tűnt, s a meglepettségtől csak kapkodtam volna, sebtiben a jóságos asszonyért küldtem, jöjjön át, hadd kérjem, míg távol leszek, vigyázzon a házra, gondozza a kertet, s legalább ő legyen, aki néha gondol rám, s eltöpreng, vajon mit csinálhatok? Mert a titkolózást odáig vittem, hogy semmi áron sem akartam elárulni, hogy hová megyek, milyen hosszú időre, s valójában mi is történik velem. Ha most magamba nézek, nem hiszem, hogy azt kellene bevallanom: szégyelltem, amiért lottószám-kifundáló lett belőlem. De hiszen nem is lett, hízelegtem a lelkemnek, én akartam lenni! A jóságos asszonyság azonban nem kérdezett semmit, átvette a kulcsokat, együtt rátehénkedtünk a teletömött kis bőrönd tetejére, s ezzel máris a búcsúzkodás legérzékenyebb részéhez érkeztünk. Mindketten azt mondtuk „Isten áldja”; így még sohasem köszöntünk egymásnak, azt mondtuk „Jó napot”, de érezni való volt, hogy ez egyszer nem arról van szó, jó napunk lesz-e vagy sem. Utána már csak arra emlékszem, hogy új lakosztályomban álltam egy vörös, puha szőnyeggel borított teremszerűen nagy szoba közepén. Hiába, mégiscsak életünk legfontosabb dolgai történnek a leggyorsabban. A lottószám-kifundáló 8
