Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)
Szikrázó nap volt aznap, mikor beállítottak a láncfűrészes, kék kezeslábasba öltöztetett favágók, s az orrom alá dugtak egy papirost, melyen az állott, hogy az előzetes fölmérések alapján bizonyítást nyert, miszerint az arborétum alatt az ország remények szerinti legnagyobb bizmutkincse rejtezik. Ezért a faállomány kitermelését haladéktalanul meg kell kezdeni. Kérik, maradjak a további intézkedésekig helyemen, és kollegális segítségemmel támogassam az arborétum fölszámolásának mielőbbi befejezését. Szikrázó nap volt aznap, de egy temető fölött sem lehet feketébb az ég, mint amilyennek én láttam. Intettem a favágóknak, menjenek, tegyék kiszabott kötelességüket. Sose voltam lázadozó. Úgy képzeltem, egyfajta sors van. Minden pillanatokból áll össze, nem lehet ide-oda táncolni. Az arborétum abban a pillanatban már rég nem létezett. Szívmasszázzsal sem mentem volna semmire. A szív úgyis csak egy darab fekete föld, amit vékony ujjai közt lassan elmorzsol valaki. Most az én szívem volt soron. Puritán életet éltem világéletemben, de akkor kinyitottam a kisszekrényt, ahol még megvoltak az előző igazgató italosflaskói. Bár az idők során a konyak, whisky, pálinka nagyobb része elillant a semmibe, nekem a maradék is bőségesen elég volt ahhoz, hogy olyan állapotba hozzam magam, amely nem engedi közel a láncfűrészek csontig ható sivítását. Ezen a szikrázó napon jelentették be a rehumanizáció bölcs és büszke programját, amiről én semmit sem tudtam. Voltaképp arról sem volt tudomásom, rehumanizálni kell az emberiséget, olyannyira elfajzott és saját konstrukcióinak hálójába került. Hiszen az én életem a fákkal és a nagyapám építette kis házzal, úgy véltem, a legtökéletesebb humanizáltság légkörében zajlik. Nagy- néha biciklire szálltam, s ha elkerülhetetlen volt, fölkurbliztam a szobámban álló régi telefont: ennyi volt, amivel eltávolítottam magam saját emberi életemtől. A sötét jót tett. Akár azt is gondolhattam volna, minden rendben, minden a helyén, alszik az erdő. De az a suhogás! Az a csönd! Nincs mit szégyelljek. Hazafelé beleestem az árokba, s ott ért a reggel. A nap sütött, mintha tényleg semmi, de semmi nem történt volna, én pedig nem tudtam, merre induljak. Ereztem, akármennyire is tisztelem a sorsot, vissza nem mehetek, mert gyenge vagyok álló nap a fák puffanását, recsegését hallgatni. És annyi ital már nem maradt a kis szekrénykében, amennyivel tompultságom állandósítható lett volna. Viszont éhes voltam. Elballagtam a vegyesboltig, ahol kiflit, sajtot, tejet vettem, s amit eddig sohasem tettem, szinte betanult, könnyű mozdulattal az étel tetejére odadobtam egy reggeli lapot, és fizettem. Az otthon legalább otthon volt. Reménykedhettem, hogy ide nem állítanak be egy szikrázó napon a láncfűrészes favágók, s nem kezdik el fölaprítani bútoraimat. Egy jóságos asszony mosott és takarított rám, más egyebet magam végeztem. De ma nem kellett rá számítanom, keddenként jött. Kinyitottam a veranda ablakait, a viaszosvászonnal bevont asztalra pakoltam az elemózsiát, majd a fürdőszobában kissé rendbe hoztam magam. Utána fogtam neki az evésnek. Egy kicsit bántott is, hogy mindent úgy végzek, önkéntelen tevés-vevésben, mintha semmi sem történt volna, mintha a mai nap is csak egy lenne a sok, szívemet beszikrázó régi napok közül. 6
