Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Méhes Károly: Milyen szerencse (elbeszélés)

Méhes Károly

Milyen szerencse

A

JL JLrról van szó, hogy nem szabad elhagyni magunkat. Nem szabad hagyni, hogy a nyakunkra hágjanak a gépek, s úgy táncoljunk, ahogy fütyülnek, azaz csipognak, sípolnak! Nem, még ha azt hazudjuk is, hogy a mi művünk mindez!

Az államtitkár-helyettes nyilatkozata szerint lassan, de biztosan megkezdődött a rehumanizáció csöppet sem könnyű, sőt az emberi lélek elszögesdrótosí- tott területeinek megtisztításában roppant keserves csata, ilyen szépen mondta. Ám bizakodva, vas elszánással visszahozható még az a világ, amelyben helye van egy mosolynak, meleg tekintetnek, kézszorításnak.

Puritán életet éltem világéletemben (mondhatnák: magamnak éltem, de ez nem igaz), kevés dolog tudott elkápráztatni. Abban a házban lakom, amit a nagyapám épített, három generáció nőtt föl benne, s hogy a negyedik nem érkezett meg sohasem, nem az én hibám (hadd higgyem ezt). Pontban fél ötkor kelek hajnalban, megiszom egy pohár langyos tejet, s mire az első madarak rázendítenek, én már vidáman baktatok a szerpentin lejtőjén, az arborétum felé, ahol szerény személyem az igazgató.

De mit is beszélek!; kérem, mindez múlt időben értendő. Volt, minden csak volt, immáron semmi sincsen.

Az arborétum valaha a báró kastélyához tartozott, aztán magát a kastélyt annál sokkal hamarabb lebontották, magyarán fölégették, minthogy el lehetett volna gondolkodni a sorsa felől, ám az arborétum zöld utat kapott, talán mert maga is olyan pompázatosán zöld volt, létezhetett tovább. Hisz csoda az, ahogyan élt! Nem kell különösebben csavaros ész hozzá, hogy belássuk, miért teremtett a Jóisten fákat és bokrokat oly végeérhetetlen gazdagsággal, és mért nem mindjárt betonházakat, hőerőműveket és pályaudvarokat.

Lehet, hogy mégis bennem volt a hiba, mert elbíztam magam, megelégedtem azzal, hogy az arborétum van, és ez mindennél gyönyörűbb... Fölsőbb helyekről egyre-másra jelentéseket kértek, beszámolót az arborétum, „állagáról”, s én, eléggé el nem ítélhető módon, mindig csak annyit üzentem a központnak: „Az arborétum ma is káprázatos”. A világon semmi egyéb nem érdekelt, televízióm, rádióm sose volt, újságot nem olvastam. Ragaszkodtam makacsul ideámhoz, hogy a földi élet is lehet Paradicsom.

De a „boldogság” szónak csak akkor van jelentése, ha meg lehet mutatni az ellentétét is. A központ piszkálódni kezdett. Először öltönyös urak szálltak ki, de csak az irodáig voltak hajlandók jönni, ott rágyújtottak, kávét ittak, számoszlopokat lobogtattak a szemem előtt, az arborétumba be nem tették volna a lábukat. Legközelebb, majd legközelebb, kartársam, mondták. Később stenci- lezett ívekre rajzolgattak titokzatos jeleket, alig kérdeztek valamit, kurta hümmögtetésükkel, fejrázogatásukkal telt az idő.

5