Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Sárándi József: Találkozásom egy utcalánnyal

Egyik sem. A város szükséges alkotórésze, ahol emberek időznek, kötnek ismeretséget, üzletet, esténként zenét hallgatnak, táncolnak és isznak.

Számhoz emeltem a poharat és „haraptam” a sörből, az pedig a májamból. Hja kérem, semmi nem működik kölcsönösség nélkül.

Milyen is volt tehát a presszó?

Egy ízléstelen, ostoba „vicc” buggyant föl emlékezetem mocsarából: „picsá- nyi asztalok körül asztalnyi picsák.” Akkor sem tudtam nevetni rajta, mikor a hatvanas évek elején „tekintélyes” mesteremtől hallva, törekvő és öntudatos kisjnasként, érvényesülésem érdekében nevetnem „illett” volna.

Ágira vár? - kérdezte meddő képzelgésemből kizökkentve egy észrevétlenül elém toppant, hidrogénezett sörényű, fiatalsága ellenére is viselt arcú, vékony nő.

Uhüm - hümmintettem.

Azt üzeni, hogy kicsit késni fog, de várja meg, mert feltétlen beszélni akar magával.

Órámra néztem (elmúlott négy óra), aztán az üzenethozóra, végül a bejárati ajtóra. O is arra fordította fejét, s egyszerre láttuk meg a helyiségbe érkező Ágit.

Már itt is van - mondta a barátnő fölöslegesen, és kifelé indult. Félúton találkoztak, váltottak néhány szót, majd az újonnan jött asztalomhoz sétált, és mellém huppant.

Ne haragudj, hogy késtem, de biztosan megérted...

Hagyd! Nem érdekel! - szóltam rá, és öntöttem a poharába.

Csirió! - mondta engesztelő mosolymelléklettel.

Próbáltam nem gondolni rá, hogy fél órája talán még mással volt. Semmi közöm a dologhoz, ebből él, ez a mestersége.

Igen, van egy nyolcéves kislányom, anyámnál lakik, ő neveli, de én is törődöm vele, mindennap találkozunk. A személyimbe az van beírva, hogy szövőnő, és egy kelenföldi szövőgyárban dolgozom, de mi vagy te, neked is jobb, ha nem kérdezősködsz, elvégre...

Indulhatunk?

Bólintottam. - A körúton az első mellékutcánál balra fordultunk, s rövid gyaloglás után beültünk egy lepusztult, halványzöld Moszkvicsba. A volánnál ülő korombeli fickó megnézett, azután Ágira siklatta fenyegetőre változott tekintetét. Talán a „haszontalanul” elvesztegetett idő miatt vágott, immár kocsiindítás közben, dühös grimaszokat. Mellékutcából mellékutcába kanyar- gott velünk, de (a tükörben láttam) érkezésünkig nem szűnt meg pillantásaival korholni a lányt. Szót sem szólt egész úton, csak órája számlapjára bökve, időt mutatott „beosztottjának”, mielőtt eltűntünk a fenyőstompfokkal aládúcolt, roskatag bérház kapuja mögött.

Az udvart övező emeleti körfolyosó, ahol minket bámuló pizsamás, hálóin- ges, beteg öregemberek tartózkodtak, szintén alá volt dúcolva. A megroggyant épület bármely pillanatban összeomolhat - gondoltam -, velük együtt maga alá temetve a kánikulától árnyékban is ziháló, reszketeg emberroncsokat. Pánikhangulat, s addig soha nem érzett, égető szégyen hatalmasodott el rajtam. Szinte megbénított az élőhalottak reményvesztett, ám a közöny áttetsző hályogán keresztül is kukkoló szemének hipnotikus ereje. És persze önnön lel15