Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Bodri Ferenc: Camus és a magyarok 1956-1960

Camus a Demain-ben, majd a londoni gyűlésnek küldött táviratban (1956. október 28.), később a Madariagát ünneplő beszédben mutatta fel rokonszenvét, fejezte ki szolidaritását (okt. 31.) a szabadságharcát vívó magyar nép iránt. Együttérzése mellett felháborodása növekedett, amikor a magyar írók segélykiáltását olvashatta (november 4.). Ennek hatására öntötte formába a francia és a világlapokban közzétett követeléseit, amelynek teljes szövege magyarul a Látóhatár 1957 januárja végén megjelent 1956 november-decemberi számában olvasható. Vámos Imre beszámolójának egyik illusztrációjaként. Vámos összefoglalja itt a Szabad Kossuth Rádió ban elhangzott és általuk továbbított írószövetségi segélykiáltás utáni gyors fejleményeket, közli a felhívás teljes szövegét. Idézi Jean-Paul Sartre, Aragon, Simone de Beauvoir és másoknak a France Observateurben megjelent kiáltványát, Sartre-nak az Expressben olvasható értékelését (november 9.), ezekre, majd 35 orosz író aláírásával („Nézzünk szembe az igazsággal!” cím alatt) a moszkvai Literaturnaja Gazeta válaszol (november 22.). Ugyancsak november 9-én jelent meg a Le Monde-ban Picasso és még kilenc párttag felhívása a Francia Kommunista Párthoz „égő lelkiismereti kérdéseikkel”, ebben követelték, hogy pártjuk foglaljon hivatalosan állást a magyar forradalom eltiprásával szemben. Ez nem történt meg, mint köztudott.

Camus „követeléseinek”, Madariaga „kérdéseinek” és elemzéseinek jótékony részük lehetett abban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése napirendjére tűzte a magyar ügyet november 12-én, és a keleti tiltakozások ellenére napirendjén tartotta több mint hat éven át. 1962. december 20-áig, közben felmutatva a végeérhetetlen és kölcsönös szócséplést, az elszomorító tehetetlenséget mindkét oldalon. A több oldalú erőfelmérés mellett mutatkozó „patthelyzet” talán egyetlen eredménye a magyarországi részleges amnesztia volt, sokak számára ugyancsak kedvező hatású befejezés.

„...mi sohasem szólítottunk fel egyetlen népet sem arra, hogy felkeljen egy kíméletlen katonai hatalom ellen.nyilatkozta Eisenhower elnök 1956. november 14- én, és alelnöke, Nixon december 7-én a „...nem voltak semmilyen szerződések, melyeknek értelmében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett volna nyújtaniuk...” okoskodásával mentegetőzik tovább. Külügyminiszterük, Dulles „...a fel- szabadítási folyamatnak evolúciósnak kell lennie, nem pedig erőszakos forradalomnak. ..”magamentő tételét állítja fel utóbb. Borsody István egyidejű tanulmányából emeltem ki az idézeteket (A magyar forradalom és a nagyhatalmak politikája; Látóhatár - 1956 november-december), és Madariaga „Szuez és Magyarország” összefüggéseiről szóló elemzése ugyanebben a folyóiratszámban olvasható.

A magyar forradalom és a nyugati kormányzatok kapcsolatáról talán a legméltóbb összefoglalás Manés Sperberé. „...A magyar forradalmárok - úja - ...a szabad világba vetett hitüktől megfosztva halnak meg, mert a szabad világ csak diadalukban volt kész osztozni, de nem küzdelmükben...” - foglalja össze szégyenét és fájdalmait, a végső konklúziót a bukás után közvetlenül.

Mégsem „üres fenyegetés a bojkott, amire Camus szólította fel írótársait, nem szócséplés a folyóiratok különszáma, nem görögtűz a tiltakozások felcsapó lángja - írja beszámolójában Vámos Imre - A gondolat mindig győzedelmeskedik az erőszakon...” - reménykedik. Ugyanez a folyóiratszám közli a Magyar PEN Club elnöksége nevében a Nemzetközi PEN londoni központjához címezve Képes Géza rádióüzenetét, majd Szabó Zoltán összeállításában a nemzeti PEN Clubok határozati javaslatait, az ekkori PEN-elnök, a Francia Akadémia tagja, André Chanson Nehrunak és másoknak küldött, cselekvésre ösztönző tárviratait. Végül a Magyar PEN Club elnökségének a főtitkárhoz, a londoni David Carverhez küldött választávirata olvasható itt, amelyben megköszönik „...a PEN Clubok útján kifejeződött

54