Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Vekerdi László: Borúra derű? (Lengyel László: Tépelődés)

hogy a kettő összekeveredne. Nehéz kérdéshez érkeztünk, jobb lesz Ottlik klasszikusan tiszta okfejtését segítségül hívni.

Még javában tartott Budapest ostroma, amikor Ottlik Géza, Vas István és még néhányan, alighogy otthonuk-búvóhelyük felszabadult, nekiindultak, hogy - mint az adott helyzetben legfontosabbat - újraalapítsák aNyugat-ot, híven a nagy nemzedék szelleméhez. „En abban a hitben éltem - írja Ottlik sok-sok évvel később -, hogy mi, utánuk jövők, mindnyájan őket akarjuk majmolni. Tévedtem. Jó harmadrészünk nem őket majmolta. De jött helyettük, sietek közbeszúrni, szinte mint a Nyugat újabb, már síron túli csodatétele, egy Rodostót vállaló negyedik nemzedék, egzisztenciális segítségnek a hallgatás hosszú éveire, életben tartani irodalmunkat a bújdosásban is.” L. L. idézetei Adytól és Babitstól Vas Istvánon és az öregedő Áprilyn át Rába Györgyig és Orbán Ottóig nyilvánvalóan mutatják, hogy ebből az existentialis derűből árad át valami a tépelődésekbe. Csakhogy ez a derű gyaníthatóan nem ezredvégi magyar polgári derű, márpedig - találóan állapítja meg Sándor Iván - L. L. modem magyar polgárként eszmélkedik. De folytassuk inkább az Ottlik-idézetet, márcsak azért is, mert kísérteties pontossággal rávilágít a Tépelődés borongásaira egy régi szép ellenzéki múlt csúf hatalmi jelenbe torkol- lása felett. „Másféle, alapvetőbb tévedés volt - fűzi Ottlik a Nyugat-nemzedék majmolásáról vallott tévedéséhez - a szervezkedésünk az ostrom alatt. Bármily emelkedett és indokolt céllal, mégiscsak világi hatalomra törekedtünk. Legalább némi súlyra, befolyásra, közéleti szerepre. Amit később kaptak is közülünk néhányan. Tapasztalhattuk, hogy nem sokra mentünk vele, ők maguk meg a semminél kevesebbre: a társadalmi rangjuk, súlyuk legtöbbjüket lehúzta nemcsak a fellegekből, hanem a saját régi szintjüknél is alábbra.” íme a magyarázat L. L. keser- géseire a régi barátok elvesztéséről, a monori megértés megbomlásáról, az oktalan veszekedésekről, a gyűlölködésbe forduló hatalmi harcról. De folytassuk még egy kicsit az Ottlik-idézetet: .Azonban ha nem így történik, ami utóvégre megeshetett volna, akkor is rosszul képzeltük. Nem ez az ábra. »A hivatalos Magyarországnak közelebb kell kerülnie a másik, a szellemi Magyarországhoz.« Ezt rögtön rosszul mondtuk Némethynek. Nem kell közelebb kerülnie. Elég visszatérnie a civilizáció szabta korlátái közé, és nem kell, mert nem is tud közelebb kerülni: ő csak egy absztrakció, a másik meg valóság. Nála mindig egy rendszámmal magasabb fokú realitás.”

Ma is pontosan ez az ábra. Hát nem a hivatalos Magyarországot próbálták közelíteni a szellemihez L. L. és mind a reformközgazdászok, Kis János és a Beszélő köre, Csoóri Sándor és „nomád” barátai? L. L. utal rá többször is, miként próbálták el egészen Lakitelekig a különféle - nem utolsó sorban párton belüli - értelmiségi ellenzéki csoportosulások a maguk különféle csatornáin át jobb belátásra bírni a hatalom belsőbb köreit. Nem vették észre, hogy ezáltal valamiképpen ők maguk is részeseivé váltak a hatalomnak. Kicsi és egyelőre imaginárius részeseivé, ám amikor (nékik maguknak is váratlanul) megnyílt előttük a tényleges és közvetlen hatalmi részvétel lehetősége, nyomban semmire nem tekintő elszántsággal ragadták meg a kínálkozó alkalmat. Valószínűleg mind azt hitték, hogy ők és csak ők hivatottak, sőt elhivatottak a szellemi Magyarországot közelíteni a hivataloshoz. Vagy éppen az immár általuk képviselt hivatalost kiáltani ki szelleminek. Nem látták, hogy ez lehetetlen, nem látták, hogy hatalomra kerülve absztrakcióvá váltak maguk is. Nem látták, hogy nem kell a szellemi Magyarországot a hivataloshoz közelíteni. Senki nem látta, talán az egy szál Donáth Ferencet kivéve, hogy e)ég a hivatalos Magyarországnak visszatérnie a civilizáció szabta korlátok közé. Éppen elég nagy föladat ez önmagában is, és alkalmas politikai és gazdasági stratégiával tán éppen ezt lenne hivatott elvégezni az ezredvég magyar pol81