Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Vekerdi László: Borúra derű? (Lengyel László: Tépelődés)

például csak most, ezekből a Megválaszolhatatlan kérdések-bői tudta meg, hogy bizony csak „a televízió elnöke tiltotta meg az eltévedt ipari miniszternek, hogy egy stúdióban elmondja a kormány határozatát.” így aztán a miniszter úr visz- szakényszerült a tárgyalóterembe, ahol ha nem is ő, pénzügyminiszter kollégája mégiscsak megőrizte a józan eszét, és folytatta a megegyezés keresését. (Ezért a tettéért csak adhatna a Kormány Hankissnak utólag egy Mária-Terézia rendet, még mielőtt kirúgja. Hiszen a másik két parancsmegtagadóval, a pénzügyminiszterrel meg a rendőrfőkapitánnyal együtt igencsak ők tettek a legtöbbet a kormány megmaradásáért.) „Nem rossz ország ez, barátaim. Most kockát vetünk. Mi lesz legközelebb? Utazunk a metrón, békésen egymáshoz szorulva. »Bocsásson meg, hogy megszólítom, de nagyon érdekel: mi lesz itt legközelebb? Mi vár ránk?« Mosolygok. Mosolyog. Megválaszolhatatlan kérdések. »A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkja- lt.«

Ez a „mosoly” a szubjektív tárgyilagosság mellett a Tépelődés másik jellemző vonása. Fölvázolja Lengyel a cseppet sem szíwidámító helyzetet, cáfolhatatlanul elemzi a kiemelkedést gátló emberi és intézményi körülményeket, elparentál akár, s aztán a végin folcsillantja a reményt, klasszikus „borúra derű” hangulatot teremtve. így például miután kétséget nem tűrően megmutatta, hogy változatlanul a hazugság rozsdája emészti a magyar gazdaságot ma is, és minden jel szerint a fejsze már a gazdaság fájának gyökerére vettetett, egyszercsak leszögezi, hogy „nem pusztulunk el, még ha a mai anyagi és szellemi lepusztulás visszafordíthatatlannak látszik is. Sarjadoznak itt új erők és új igazságok. Nem vagyunk alattvaló, belenyugvó ország. Az igazság apróbb halait már kifogtuk.” Vagy ahogyan a gyűlölködések láttán ébredő Szomorúság-át csitítja, a komisz jelenségek pontos felsorolása után: „És ti, kedves barátaim, ne higyjétek, hogy ez az 0 országuk, hogy ez a buták országa... Ez egy megértő, butákat és hozzánemértőket megvető társadalom. A miénk.” Vagy ahogyan a legkétségbeejtőbb gazdasági kilátástalan- ság és politikai inkompetencia vázolása után vissza-visszatér kedvenc gondolatához: a polgárosult és gazdagodó magyar társadalom egyáltalában nem lehetetlen minta-szerepéhez a végül mégiscsak összebékülő kis-közép-európai kultúrák körében. Nem sző ábrándokat és nem ül fel nosztalgiáknak, látja jól ezeknek az egymást (márcsak területileg is) kölcsönösen kizáró „kis-Nagyországok”-nak a sokféle nyomorúságait, elemzi is őket, de a végin mégiscsak felcsillantja a borúra derűt: A civil mikrovilág erősödése elébb-utóbb le fogja győzni az állami makrovilágok szorítását. És éppen ebből a szempontból lehet minta a magyar fejlődés, mivelhogy mi itt „választékra, kalkulációra, más kultúrákkal, nyelvekkel, értékekkel szembeni toleranciára nevelődünk és nevelünk.” Jelen recenzens sokkal kevésbé derűlátó; fél, hogy a tolerancia inkább csak közönyt, jobb esetben lustaságot vagy éppenséggel „kalkulációt” takar. De L. L. óvatos optimizmusa magával ragad, meggyőz; elhiteti - legalább egy időre - a „borúra derű” szép lehetőségét még azokkal is, akik (mint jelen recenzens) inkább a „borúra ború” képletet vélik kiolvashatónak tájaink vészterhes történelméből. Érdemes hát keresni a derű forrásait.

Sándor Iván a Micsoda évl-ről meditálva valószínűleg rámutatott vagy mondjuk inkább ráhibázott ez egyikre: „A modem magyar polgár eszmélkedik itt - írja -, az ezredvég civilizációs fordulatának mindent túlharsogó káoszában, másféle em- beri-gondolkozói-erkölcsi változatot mutatva fel, mint ami ma elönti a közéletet.” A Tépelődés ezt az eszmélkedést folytatja. Mégpedig a magyar irodalomból vett frappáns idézetekhez kapcsolódva folytatja. De a gazdasági és politikai fejtegetéseket soha nem szépirodalmasítja el. A politika és a gazdaság világa konfrontálódik az irodalomban kifejezett világgal. Az utóbbi mintegy méri az előbbit anélkül,

80