Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"

Jancsónak persze nem lett volna könnyű dolga akkor sem, ha komolyan veszi a dolgot, és nemcsak félkézzel és félszívvel, egy társrendezővel kiegészítve Amerikából abszolválja ezévi filmjét, hanem valóban az itt és most Magyarországról akar filmet csinálni. Történelmi időben - kétségtelen, hogy az évtizedforduló, bár „nem folyik patakvér”, történelmi léptékű sorsforduló - rendkívül nehéz a művészi jelenábrázolás.

Kemény Zsigmond kitűnően ábrázolja a nehézségeket: .Aztán nincs kor, amelyben a legkitűnőbb státusférfiak is, minden tény hordirányát, vagy az egymás mellett folyó események viszonylagos fontosságát ismernék. Nincs kor, melyben halandó elme az eszméknek, melyek előterén vannak, valódi belértékét vagy a pártoknak, melyek a hatalomért küzdenek, bűneit s erényeit tisztán látná.” (Emlékezzünk csak Wajda Márványemberére és Vasemberére.)

Szabó István „Édes Emma, drága Böbe”( 1991) című filmjében talán éppen ezért kikerüli a Kemény Zsigmond által jelzett csapdákat, és bár filmje napjainkban játszódik, hangsúlyozottan a privát szférában marad. A történet egyszerűbb már nem is lehetne. Két faluról budapesti tanárnővé lett lány története, akiknek életét, lévén „önhibájukon kívül” orosz tanárok, alaposan felkavarja a rendszerváltás. Hajszás, tanárszállón töltött napjaikba még be kell szorítaniuk az átképzős angol nyelvtanfolyamot is, hogy egy-két leckével tanítványaik előtt haladva, a korszellemhez jobban illő angol nyelvet taníthassák, különben menthetetlenül elvész oly nehezen megszerzett egzisztenciájuk. A lányok foggal-körömmel ragaszkodnak korábbi életükhöz, hiába, hogy kisszerű és üres. Kitörési kísérleteik során, egy reménytelen szerelem illúziójába való alázatos menekülés, s a ,jó életért” akár a prostitúció vállalása is, sorra kudarcot vallanak.

Valódi dráma lehetősége rejlik tehát az egyszerű történet mögött. Hogy mégsem lett azzá, annak oka, hogy ahogyan azt Wim Wenders oly bölcs és fájdalmasan szép filmjében mondják: más az élet és más a mozi. A dolgok mai állása szerint Oscar-díjas rendezőnk valamivel jobban ismeri a mozicsinálás szabályait a mai magyar életnél. Ez utóbbiról ismeretei oly bántóan felületesek, helyenként anakronisztikusak, hogy csak két kitűnő címszereplője, Börcsök Enikő, és a holland származású, gyöngédebb, líraibb pillanataiban Liv Ulmannra emlékeztető Johanna Tér Steege menti meg, s teszi nézhetővé a filmet. A rendező érezhette, hogy az utóbbi, jobbára külföldön töltött években elveszítette a hazai valóság fonalát, talán ezért a mankónak szánt feliratok. A nézőt ezek didaxisa azonban inkább csak bosszantja, hiszen többségük pontosan tudja, milyen egy munkásszállás, vagy hogyan néz ki egy villamosmegálló a város peremén. Azt is tudják a nézők - hiába a felirat -, hogy a vásznon nem egy ma huszonnyolc éves tanárnő ötven körüli anyját látják a veknivel és lekváros üveggel, hanem Gál István vagy Sára Sándor anyaképét a korai hatvanas évekből.

Súlyos dramaturgiai hiba, hogy a jóléthez vezető utat a prostitúción át kereső lány öngyilkossága az előzmények vázlatossága miatt nem tud hitelessé, megrá- zóvá válni. Nehezen hihető, hogy két intelligens, érzékeny nő, aki hét éve él kb. 6-8 négyzetméteren összezárva, akik annyira összetartoznak, hogy kollégáik rendszeresen felcserélik nevüket is, kénytelen-kelletlen ne szerezzenek tudomást egymás életviteléről. Bántóan felületes és közhelyes a tanári kart megosztó politikai viták ábrázolása is. Szép jelenet viszont, amikor az igazgató hazaviszi az iskola lecserélt tábláját, mert az apja is hazavitte annak idején. Ebben valahogy sikerült valami lényegeset megragadni az embereknek a rendszerváltáshoz való viszonyáról. A film befejezése pedig, a Mai Napot rikkancsként áruló Emmával, mint ahogy azt a fiatalság kíméletlen igényességével és igazságérzetével megírt kritikájában Fodor László már megjegyezte, egyszerűen nem méltó filmtörténeti előzményei68