Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
hez. (Budapesti tavasz, Apa.) A film kritikai fogadtatása egyébként külön elemzés tárgya lehetne, amelynek egyik nem elhanyagolható tanulsága bizonyára az lenne: a szabad sajtóhoz mindenekelőtt szabad, tekintélyelvtől mentes újságírók szükségeltetnének, akik ha kell, le merik írni: a király meztelen. S ha már a magyar filmművészet legnagyobbjainak kudarcainál tartunk, Sára Sándor Könyörtelen időkjét is meg kell említeni. Igaz, filmje nem napjainkban, hanem a II. világháború befejező szakaszában játszódik. Domahidy András regényét Sára korrektül adaptálta, a kivitelezés is igényesnek mondható. Sára Balázs operatőr úgy tűnik, nem méltatlanul folytatja a pályát. A baj az, hogy az egészet, mintha már láttuk volna. Sáránál is, Kosánál is, még a hetvenes években. Ez a film már a nyolcvanas években is megkésettnek tűnt volna, mára viszont végképp anakronisztikussá vált az öt fiatal katonaszökevény erkölcsi dilemmája, példázata. „Arctalan nemzedék” A bemutatott filmek több mint felét elsőfilmes rendezők készítették. Felfokozott várakozás előzte meg produkcióikat, s a „rossz nyelvek szerint” a szemlén ezúttal azért nem osztottak díjakat, mert kellemetlen lett volna, hogy azokat jórészt ismeretlen nevű fiatalok nyerik el Oscar- vagy Kossuth-díjas kollégáik elől. A pályakezdők nagy térhez jutottak az utolsó két esztendőben, kihasználva azt a vákuumot, amit pl. a középgeneráció szinte teljes távolmaradása okozott, akik az utóbbi időt filmkészítés helyett többnyire a filmszakmai intézmények átszervezésével, életben tartásával, mások szerint „hatalomátmentéssel” töltötték. A pályára lépő fiatalokban közös, hogy többségük az ötvenes évek második felében, sőt már a hatvanas években született, s így meglehetős distanciát éreznek az őket körülvevő társadalmi valósággal szemben. Számukra a konszolidáció már nem volt érdem, sőt ahogy Zalán Tibor írta Arctalan nemzedék esszéjében: „a társadalmi berendezkedés nyugalma és a homlokok mögötti zűrzavar mind elviselhetetlenebbé válik.” A fiataloknak ezt a közérzetét fogalmazta meg a nyolcvanas évek két alapműve, Jeles András Kis Valentinója és Bódy Gábor a Kutya éji dala. Hogy ez a fajta indirekt, de annál hatásosabb, és a fiimi kifejezésformákat is radikálisan megújító társadalomkritikai vonulat a később színrelépő filmeseknél nem folytatódik, annak oka - többek között - a főiskolai képzés gyökeres szemléletváltásában is keresendő, amelynek indítékára a korábbiakban már utaltam. Szemben a hetvenes évek elejének dokumentáldsta szemléletű - Herskó János nevével fémjelzett - koncepciójával, a nyolcvanas években mindinkább a kisjátékfilm készítésére koncentráló képzés, a mesterség elsajátítását tűzte ki célul, s megszűnt a társadalmi valóság megismerésének, s az egyéni koncepció kialakításának gyakorlása. E törekvéseket felerősítette, hogy a filmgyártásra szánt összegek reálértéke már a nyolcvanas évek elején rohamosan csökkent, s a világfilm tendenciáinak hatására - új-Hollywood térnyerése - a magyar film is a kommercializálódás és az újkonzervativizmus irányába mozdult. Ebben a közegben a főiskolás vizsgafilmek fokozatosan stílusgyakorlatokká merevedtek, s a fiatalok a mesterségbeli tudás bűvöletében tanulták másolni a sikert mint a süteményreceptet. 69
