Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
Nem mondhatok mást, jóllehet e kategória nem annyira a mű minősítésére alkalmas, mint a néző élményére. Publicisztikus jelen A szemle külföldi vendégei, akik az elmúlt húszegynéhány évben hozzászoktak, hogy a magyar film, megelőzve publicisztikát, történetírást, szinte naprakészen reagált az országban zajló történésekre, sőt némelykor azok részese, előkészítője volt, ezúttal csalódottnak tűntek. Valószínűleg azt remélték, hogy az űj magyar filmeket nézve majd belátnak az újságok és a Tv-híradók szalagcímei mögé, s megtudják, mi is történt valójában Kelet-Európábán, miért, és hogyan is omlott össze az a rendszer, amelyről persze már rég tudták - nem egyszer épp a filmművészet legjobb alkotásaiból -, hogy eresztékei recsegnek, ropognak. (Ha valaki látta Jeles András Álombrigádját - 1984-ben készült, de 1989-ben mutatták be - annak számára egy percig sem lehetett kétséges a „munkáshatalom” illegitimitása, aki pedig megnézte Dárday István-Szalay Györgyi Dokumentátorát (1987), amelynek záró képsorában a pernye belepi a beszédet mondó Kádár Jánost és Grósz Károlyt, észre kellett vennie, hogy ez egy „gyászbeszéd”. Hogy a rendszerváltás és az azóta eltelt időszak ábrázolásával a magyar film jórészt adós maradt, ez részben érthető. Emlékezzünk csak, mit írt Bálint György a II. világháború kitörésekor. „Félek, hogy eljön a rossz írók hajnala. Mert a rossz írók számára nincs nagyobb áldás, mint egy világháború. A jó írók számára a háború válságot jelent, nemcsak erkölcsi, hanem esztétikai válságot is. Az élmény oly erős, annyira közel van, hogy hirtelenében nem tudja, mit kezdjen vele... Amikor az élet olyan apokaliptikus mutatványokkal szolgál, mint egy háború vagy egy forradalom, az első pillanatokban csak közhelyeket lehet írni. A jó írók irtóznak a közhelyektől, és azért nem írnak semmit, zavarban vannak és várnak.” Bálint György aggodalmának jogosultságát számomra legegyértelműbben Jan- csó Miklós legutóbbi filmjének fiaskója igazolja. A Kék Duna keringő (1991) ugyanis valóban csupa-csupa publicisztikai, sőt zsurnálpublicisztikai közhely. A film első 15-20 percében úgy éreztem magam, mintha mondjuk a Kurírt, vagy ne adj Isten, a Kacsát olvasnám. Ha nem Jancsó színészei és maníijai kerengnének a vásznon, el sem hinném, hogy a dialógokat Hernádi Gyula írta. Húsz perc után azonban még ez a Kurír-szintű sztori is kipukkad, az első, szabadon választott magyar miniszterelnök elleni gyilkos merényletről, a kemény ellenzékiségnek vélt fröcskölő- dés is abbamarad, s még vagy ötven percig nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, azt melodráma vagy politikai krimi paródiájaként kellene értelmeznünk. Mielőtt azonban választhatnánk, vége a filmnek, s fölbukkan újra Cseh Tamás és Bereményi Géza, s ismét előadják „keserédes”, nagyon szép songjukat, amelyhez viszont a film egyszerűen méltatlan. A filmnek van egy alcíme is: „Olcsó, kis regény”. Hogy ezt kibúvónak vagy nézőcsalogatónak szánták-e az alkotók, azt megint nem tudom eldönteni. Az azonban biztos, hogy a film olcsó hatásvadászat, amelyért azonban Jancsó drágán fizet. Maradék erkölcsi és művészi hitelével. (Lehet, hogy ezek a fogalmak, útban a piac- gazdaság felé, már nem szalonképesek?) 67
