Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Orosz László: Széchenyi és Katona
Bánkban „nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik” - írta 1839-ben Vörösmarty, s azóta ez a vélekedés számos megfogalmazásban újra meg újra előkerült. Bánk megnyilatkozásaiban ellentmondások találhatók, tettre való elszánásában többször is megtorpan. Az ország nyugalmát féltve kész Peturékkal szemben a zsarnok királynét védeni, majd épp a nagyobb zűrzavar, a „polgári háború” elkerülése végett vállalja a megölését („Zendülés / lappanga mindenütt, s csak ő vala / a gyűlöletnek tárgya; a legelső / magyar, ki a hazáját kedveli, / megtette volna rajta áldozatját”). Széchenyi pályája sem mutat ellentmondások nélküli egységet. Hogy hasznosan tevékenykedhessék, hol az ellenzék, hol a kormány mellé áll; néha derűlátással, néha a legmélyebb pesszimizmussal tekinti reformterveinek várható sorsát. Következetlenségük lelki alkatuk feltűnő rokonságából ered. Nem szilárd program, minden ízében átgondolt terv, hanem valami mélyebbről ható erő, a lélek sugallata vezeti őket. Bánk is, Széchenyi is szüntelenül arra kényszerülnek, hogy önmagukkal, legbensőbb énjükkel szembesüljenek. Ennek eszköze Bánknál a monológ, Széchenyinél a napló. Az utóbbi így ír erről, épp a naplóvezetés értelméről elmélkedve: „A léleknek a magunkba mélyedés szerzi meg rendre-rendre az önállóság legmagasabb fokát. Megtanít minden tettnek valódi értéket tulajdonítani, s előítélet és téveszmék nélkül vélekedni saját jó és rossz tetteink felől.” , A vágyak, tervek, szándékok határozatlanságában ... kicsoda elég bizonyos és nyugodt afelől, hogy teljesen a maga meggyőződése és akarata szerint cselekszik, és hogy nem engedi magát a körülményektől és véletlenektől befolyásoltatni, még ha keble egészen szenvedélymentes volna is, márpedig sohasem az? ... én minden tekintetben lelkiismeretem szerint igyekszem majd cselekedni, az eredmény bármi legyen is...” (1819. nov. 5.) E naplórészletek szenvedélyesebb hangú párhuzamaként idézhetjük a külső kötöttségeitől szabadulni igyekvő, lelkiismeretére hagyatkozó Bánk monológjából: „Szedd rendbe, lélek, magadat ... / Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a- / midőn az Alkotó szavára a / reszketve engedő chaos magából / kibo- csájta... Egy / ménkőcsapás ugyan letépheti / rólam halandóságom köntösét, de / jóhíremet ki nem törölheti.” Sőtér István ezt írja Bánkról: „a puszta lelkét keresi, érvényesíti ... a lelkét kényszeríti szólásra, s ezáltal legtitkosabb, legosztatlanabb önmagát viszi mindenki elé.” Széchenyiről pedig ezt: „a naplóírás az önismeret, az önmagávali szembesülés, az önminősítés, sőt a tökéletesülés lehetősége volt, vagyis gyónás, de még inkább a lélek magán beszédének az a kényszere, melynek az egyházi gyónás csak az egyik formája. Széchenyit naplóírásra nemcsak az önbírálat és a benső szembesülés vágya késztette, hanem lénye összefogásának, lelke és szelleme összpontosításának szándéka is...” Ha a naplót monológnak nevezzük, az utóbbi idézetet akár Bánk jellemzéseként is elfogadhatjuk, mint ahogy gondolhatunk arra is, hogy az előbbi idézet a naplóíró Széchenyiről szól. Idézhetünk további, Széchenyiről szóló, de Bánkra is alkalmazható mondatokat más szerzőktől is. „... tevékenységét érzelmeinek túlcsapongó volta nélkül, lelkének minden külső benyomásra fokozottan visszaható érzékenysége nélkül meg sem érthetnék” (Péterfy Jenő); „... nem egyensúlyozott lélek. Nyugtalan, szeszélyes, könnyen képzelődésre hajló, idegesen érzékeny... életéből hamleti, tépelődő kedély mélyről jövő, önkínzó monológjai szűrődnek elő” (Makkai Sándor); .Akinek Széchenyi írott szobrai vannak a fejében, meglepheti az érzelmeknek ez a zűrzavara” (Németh László). Fölfigyelhetünk arra is, hogy noha más-más módon, milyen meghatározó fontosságú a szerelem Bánk számára is, Széchenyi számára is. „Égi s földi mindenem javát / szorossan egybefoglaló erős lánc” - mondja Bánk Melindáról; „Ót... jobban szeretem, mint az életemet - és örökre hozzá vagyok láncolva” - vallja Széchenyi 45
