Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Orosz László: Széchenyi és Katona

Crescence-ról. (1826. ápr. 30.) Bánk számára a döntő elhatározást a tettre Melinda meggyalázása adja, Széchenyit a közszereplés útján az indítja el, hogy méltónak kíván mutatkozni Crescence szerelmére: „... ha honfitársaimnak és felebarátaimnak valaha is igazibb szolgálatokat tehetnék, mint amilyeneket eddig tettem: Kegyed műve volna”. (1825. okt. 22., 12 nappal az Akadémia megalapítására tett felajánlása előtt.)

Igen erős végül a lelki rokonság az ötödik szakasz végén összeomló Bánk és a forradalom bukását, megtorlását jóslatszerű vízióként 1848 nyarán előre látó Széchenyi között. Kínzó önvád marcangolja mindkettőjüket. „... nem ezt akartam én - / nem ezt!” - zokogja Bánk a tette következményeként, bosszúból meggyilkolt Melinda holtteste mellett; „Az ég siket fájdalmaimra - / végsemmiség az én ítéletem - / az Isten engem büntetésre nem / tart érdemesnek - az angyal, mely jegyezte / botlásaimnak számát, ily következést / húzó legelső lépésemkor el- / rémült dicső helyén, és félrefordult / könnyes tekéntettel törölte ki / nevemet az élet könyvéből.” Széchenyi naplójában - rövid kezdeti bizakodás után - egyre kínzób- ban szólal meg az önvád: yyA gondolatok nem hagynak aludni! Úgy tűnik fel előttem - én vagyok a fő oka mindennek” (1848. máj. 18.); „Isten bocsásson meg nekem! Nemesen gondoltam el és békésen képzeltem!” (jún. 13.); „minden csepp vér, mi itt kiömlik, terád hullik!” (júl. 13.); „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba... mint én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem!” (szept. 4.)

Katona drámája a felesége meggyilkolása miatt megsértett király és a királyné önkénye miatt megsértett nemzet közötti megbékéléssel fejeződik be. Endre végül is megfogadja azt, amit az atyja halálos ágyán útmutatásként gyermekeire hagyott: „Legnagyobb / fájdalmatokban is királyi széktek / előtt jelenjen meg tekén- tetem, / és intsen emberi uralkodásra.” Végső ítéletként kimondja: „Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk - / előbb esett el méltán a királyné!” Széchenyi az 1858-ban Döblingben írt Blickben azt kéri számon a teljhatalmú minisztertől, Bachtól, miért nem állt - megtehette volna! - Schwarzenberg herceg és az akasztófa közé, miért nem intette az ifjú császárt emberségre. Ezt kellett volna mondania: „Isten kegyelme nélkül ... a leghatalmasabb uralkodó is gyenge egy személy ... az uralkodónak erényesebbnek kell lennie alattvalóinál, ... az uralkodó erénye felér a legnagyobb kormányzói bölcsességgel.”

1941-ben, Széchenyi és Katona születésének 150. évfordulóján gimnáziumunk önképzőköre ezt a pályatételt tűzte ki: „Van-e orvosság Széchenyi műveiben Bánk tragédiájának elkerülésére?” VII. gimnazistaként írt pályamunkámra már nem emlékszem. Ma azt felelném: nincsen. 1213-ban is, 1848^19-ben is kikerülhetetlen végzetté torlódtak össze az események, s e végzet kérlelhetetlenül rátiport arra is, aki békességszerzés végett gyilkos tettet kényszerült vállalni, arra is, aki túlzott felelősségérzettel a forradalom elindítójának tartotta magát. A lelkileg ösz- szeomlott Bánk tudatáig aligha jutott el a király ítélete, amely igazolta tettét; Széchenyi nem érte meg a kiegyezést, öngyilkosságba hajszolta a hatalom, amely ellen, nemzetéért, új harcot kezdett. Nem „betegség” és „orvosság” az ő egymáshoz való viszonyuk. Katona Bánkja is, a „legnagyobb magyar” is jelképpé emelkedett tragikus hőse nemzetünknek.

46