Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Orosz László: Széchenyi és Katona

A reménytelennek látszó helyzet azonban felgyorsította, forradalmi változás felé terelte az eseményeket. A Bánk bán ebben a politikai légkörben a forradalmi megoldást sugallta. Jelképszerű, hogy 1848. március 15-én a közönség kívánatára tűzték műsorra. Akik azonban elmélyültek olvasásában, nemcsak színházban látták, másként vélekedtek róla. A Kossuth-párti publicista, Gyurmán Adolf, 1845- ben az Életképekben megjelent tanulmányában arra a véleményre jutott, hogy Katona tudatosan visszafogta a Bánk bán történetében rejlő politikumot. Nem a féktelen kényuralom elleni harcot, hanem Melinda gyászos történetét helyezte előtérbe; nem léptette fel cselekvőleg a királyt, hogy ne kelljen őt is elítélnie. Szerinte a cenzúra miatt kényszerült erre, továbbá arra, hogy a dráma vezéreszméjévé tegye: „az Isten nem segít soha / felkent királyok ellen!” Mintegy konklúzióként fogalmazta meg Gyurmán: „éppen ama vallásos jobbágyi hűség, mely minden személyeit jellemzi, mentette meg alkalmasint e művet a magyar irodalomnak”.

Gyurmán nézete, noha később mások is ismételték, egyoldalú és túlzó. Az azonban kétségtelen, hogy a Bánk bán valódi eszmeisége és előadásainak hatása között volt különbség. Horváth János jogosan írta 1845 utáni lelkes fogadtatásáról: „Sikere részben annak tudható be, hogy félreértették és politikai célzatosságot magyaráztak bele.”

Mindezt figyelembe véve is meglepő, de annál inkább továbbgondolásra érdemes, amit Waldapfel József ír Katona-monográfiájában (1942): „...a dráma igazi nemzeti tartalma sokban Széchenyi legfőbb előzménye. Talán nincs is a magyar költészetnek alakja, aki közelebbi rokona, mint Bánk - ész és szív, kötelességtudat és szenvedélyesség viszonya, de rendi korlátokon túlnéző szociális érzék és konzervativizmus, szenvedélyes magyarság és forradalomtól irtózó lojalitás, és ez ellentéteknek tragikus sorsukban való szerepe dolgában is.”

Széchenyi és Katona egyazon évben, 1791-ben születtek. Ha merőben más körülmények közt is, ifjúkorukban azonos történelmi eseményeket éltek át. Eltérő társadalmi helyzetükben közös, hogy nem tartoztak a magyar politikában hangadó szerepet vivő középnemességhez: Széchenyi fölötte állt, Katona alatta. Ellentétesnek látszik a múlthoz való viszonyuk: Katona történelmi érdeklődésével szemben áll Széchenyi többször hangoztatott nézete, amelyet például a Hitel utolsó bekezdésében így fogalmazott meg: „...nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk”. Találkoznak mégis a múlt megítélésében. Katona éppúgy elutasítja a nemzet történelmével való büszkélkedést, a „magyarok! mi magyarok!” szüntelen hangoztatását, mint Széchenyi. A kimúltakat nem lelkesítő példaképként, hanem „tetteiknek megítélése végett” kívánja az élők elé állítani. Idézett dramaturgiai tanulmányát Széchenyi bizonyára egyetértéssel olvasta volna, ha kezébe kerül; helyeselte volna a Bánk bán szerzőjének elégedetlenségét amiatt is, hogy „Aki tartományokat pusztít, halhatatlanságot nyer - aki virágzóvá tészi, alig érdemesíttetik egy-két sor írásra” (Szabados, Kecskemét ... történetei, Élőbeszéd).

Széchenyi katonai szolgálata során 1820-21-ben ismerte meg alaposabban Magyarországot. Számos akkori naplóbejegyzését akár a színre lépő Bánk szavaival is összefoglalhatta volna: „Hazánk külön-külön vidékein / jajt s bánatot találtam”. Hangot kap ekkor naplójában a peturi indulatú elégedetlenség is az országot rosszul igazgató, a becsületes hazafiakat méltatlanul háttérbe szorító, ellenük kegyetlen eszközök alkalmazására is kész udvar, kormányzat ellen. így vádol: a magyart „bujtogatónak, lázítónak, egyszóval rebellisnek tartják”, „a hízelgő, a törvények megsértője, a hitszegő, röviden: a haza árulója jogosnak látszó igényt formálhat hivatalokra, jutalmakra és kitüntetésekre, mialatt a másik rész, mely a

43