Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Orosz László: Széchenyi és Katona
Orosz László Széchenyi és Katona 1839. március 23-án a Bánk bán első nemzeti színházi előadásáról Széchenyi ezt írta naplójába: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. - Rossz, veszedelmes tendencia.” Kerényi Ferenc kutatásaiból tudjuk, hogy a színpadot politikai szószéknek tekintő fiatal radikálisok elvárása szerint (közéjük tartozott a drámát jutalomjátékul választó s a címszerepet alakító Egressy Gábor is) a Bánk bánt akkor először játszották időszerű példázatnak. így reagált rá a Petur és Tiborc szavain föllelkesülő közönség, így a kritika is. Dicsérték a „minden érütésében magyar” Peturt meg „az akkori nyomott nép képviselőjét”, Tiborcot (Honművész); Bánk és Tiborc jelenetét „az egész darabban ... legerősb”-nek ítélték (Hasznos Mulatságok); elégedetlenek voltak azonban az ötödik felvonással. Úgy vélték, a drámának a királyné meggyilkolásával be kellene fejeződnie, mert csak az első négy felvonást tartja össze az az „emberi s hazafiűi érzet, mely átlángol mindenütt, s mely önkéntelenül magával ragad” (Hasznos Mulatságok). Széchenyi az időszerű példázatként előadott és fogadott Bánk bántól riadt meg. Veszedelmesnek tartotta az érzelmek felkorbácsolását. Közelmúlt események el is mélyítették benne a félelmet a kormány és az ellenzék között kiélesedett ellentét baljós következményeitől. Akkor folyt Wesselényi pőre. Széchenyi régi barátját menteni szerette volna, de érezte, hogy tehetetlen. Nem helyeselte Wesselényi „derekas védelmét”, támadó védekezését. Január 26-án ezt írta naplójába: „Mily ügyetlenül is vitte a pőrét!!! Félek, bezáiják ... megvakul ... a szenvedélyek elszabadulnak ...” Wesselényit is, a korábban letartóztatott Kossuthot is elítélték. Pest megye közgyűlése tiltakozott. Egyik fél sem engedett, s Széchenyi féltette az élesedő harctól csak nyugodtabb légkörben megvalósítható reformterveinek sikerét is. 1846. április 20-án újra megnézte a Nemzeti Színházban a Bánk bánt. „Nyomorúságos” - írta naplójába. A magyar drámákról általában lesújtó volt a véleménye. Kisfaludy Károly Stiborjáról azt írta: „Micsoda ostobaság!” (1824. jan. 3.); Vörösmarty Marót bánjáról: „siralmas, nyomorúságos kompozíció” (1838. szept. 10.). Gyaníthatjuk azonban, hogy a Bánk bánnal most is mint politikai izgatást szolgáló művel volt elégedetlen. Ismét zaklatott, vészterhes időben nézte meg Katona drámáját. 1846. február 22-én nemzeti fölkelés tört ki az osztrák uralom alatti Krakkóban, követte ezt a kormánytól szított galíciai parasztfölkelés. „A kormány felismeri a hatalmát!!! Magyarországon csak a zsilipeket kell felhúznia” - jegyzi naplójába Széchenyi. A bécsi orosz követtől azt hallja: „Önök ugyanígy fognak járni.” (1846. febr. 27.) Nyilvánvaló volt a lengyel és a magyar helyzet hasonlósága. A kormány Magyarországon is felhasználhatta az amúgy is elégedetlen, rossz termésű évek után éhínségtől fenyegetett parasztokat az ellenzéki nemességgel szemben. Vörösmarty most írta az 1840-es évek legkeserűbb versét, Az embereket: „Nincsen remény!” 42
