Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
napon a városi néptanács épületében volt találkozója az illetékessel, s rólam - pontosabban: elsősorban rólam - kellett részletesen beszámolnia.- El kellett ezt mondanom neked, bocsánatot kellett kémem - de vége, összeroppantam, nem bírom tovább!- Cseppet se bánkódj, nem tettél nekem semmi rosszat. Amit én a szerkesztőségben kimondok, azt azzal a szándékkal mondom, azzal és azért, hogy eljusson a fülükbe. Nem te vagy az első, aki bevallja nekem a megbízatását. Most szépen leszedjük őket rólad - garantálom, hogy napok alatt megszabadulsz tőlük.- Hogyan?- Hát először is: a párttagokat csak a felső pártszerv engedélyével szervezhetik be. Belőled villámgyorsan párttagot csinálunk, és hogy minden még keményebb és egyszerűbb legyen, én leszek az egyik ajánlód. Másrészt még ma megírunk egy kétségbeesett levelet Aurel Ducanak, a tartományi pártbizottság első titkárának: abban te az egészet leírod, és megmondod, hogy öngyilkos leszel, ha nem szállnak le rólad, és gondoskodtál arról, hogy a világ megtudja, miért szántad magad erre a lépésre... Egy hét múlva leszálltak róla. Tőkés László 1990. június közepén, Koppenhágában mesélte el egy este, hogy 1982-ben, miután Csép Sándor elhozta őt hozzám Bukarestbe, hogy elmondja dési üldöztetését (akkor ott volt segédlelkész) - jó időre megszabadult a nyomástól, s tőlük. Egyszer majd azt is megírom, mit fundáltam ki akkor Laci védelmére. Egyébként nemrég találtam meg egy ugyancsak 1982-es, hozzám írott levelét. Sorsunk már néhányszor összehozott bennünket. 1989. december 17-én, vasárnap bementem a munkahelyemre, a Magyar Nemzet szerkesztőségébe. Mogyoróhéjban: két fiatalember (testvérpár) épp akkor érkezett meg Temesvárról, az ügyeletes külpolitikai szerkesztőnek beszámoltak arról, hogy rövid látogatásukkor egy tüntetés szemtanúi voltak. Készült erről egy nyolcsoros tudósítás - a külpolitikai rovat kiváló profija, Várkonyi Tibor azonban azt ajánlotta, mutassák meg nekem is a szöveget. Felhívtam a testvéreket telefonon - szerencsére, volt telefonjuk - s a legaprólékosabban kifaggattam őket. Érettségiig Temesváron éltem, fejemben a város térképe, s mert református vagyok, azaz abban a gyülekezetben nőttem fel, amelynek vezetője a decemberi forró napokban Tőkés László volt, még a templom külsejét- belsejét is úgy ismerem, mint a tenyeremet. (Amikor Laci bátyja Kanadából egy kis tévéstábot irányított Temesvárra és Erdélybe, hozzám küldte őket instrukcióra; ők készítették az első, világot bejárt interjút Lacival, azt láttuk a Panorámában, annak idején...) A fiúkkal készített telefoninterjúból nem nyolcsoros hír lett, hanem első oldali, kéthasábos, nagy tudósítás - és még aznap délután elkészítettem románul is, és beolvastam az Amerika Hangja román nyelvű műsorának. Adásba is ment nyomban. Ez volt a világsajtó legelső híradása a temesvári eseményekről - a román közvélemény is ebből értesült aznap arról, hogy mi zajlik a Bánság fővárosában. Amikor, hét évi távoliét után, 1990. január 5-én először érkeztem újra haza, Erdélybe - számos lakásban a tudósításom magnófelvételére bukkantam. Petre Roman miniszterelnök úr - ujjongva üdvözölt: tudom-e, hogy tőlem tudták meg, mi történt Temesváron?! Iliescu titkárságán találkoztunk. Az ügyeletes titkárságvezető, egy bizonyos Mi- hai Bujor volt. A fia annak a Bujor-Sionnak, akiről már szó volt ebben az írásban: aki betiltotta Szabó T. Attila Haja, haja virágom című virágének-gyűjteményét. (És aki később, a televízió elnökeként, a főnököm lett. Repülőszerencsétlenség áldozataként pusztult el.) (1990) 41
