Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
hogy a rejtett mikrofon és a telefon mikrofonja között az ultrahangok tartományában olyan „interfoniás” jelenségek alakultak ki, amelyeket az emberi fül nem fog fel, a kutya azonban hallja, só't, adott frekvenciaszinten fájdalmat is okozhat neki. A fiamnak már nagyobb szerepe volt. 0 egy második telefonkészüléket barkácsolt magának, s rákapcsolta a szobáján áthaladó drótra. Fölvette a kagylót, és megdöbbenésére mindent hallott, ami a nappaliban történt. Azt hitte, rosszul van odaát letéve a kagyló. Ellenőrizte: jól volt letéve. A többi neki már gyerekjáték volt. Fél óra múlva a duplafenekű dózniban megtalálta a lényeget. Nem volt sokkal nagyobb egy aszpirinnél, de négyszögletes, és a hülyébbek kedvéért rá volt írva: US MICROPHON. Azt hiszem, nem sokra mehettek vele, bár olyan érzékeny készülék volt, hogy jóformán az egész lakást „befogta”. Csakhogy én akkor, az első lemondásom és a második preinfarktusom után, már hónapok óta betegszabadságon voltam. A lehallgató legfennebb a feleségem monológjait vette magnóra. A feleségem jólnevelt asszony, de ha este a televízióban megjelent Ceausescu, nem tudta megállni, hogy ne „diskuráljon” vele hangosan. Hiába magyaráztam neki, hogy úgysem hallja... Júlia, akkor is, amikor teljesen egyedül volt a lakásban, kiadta egész külvárosi szókincsét, amelyet egyébként sohasem hallottam tőle. * * * Amikor - már Pesten - engem oltalmazandó, illetékes magyar szervek figyelmeztettek, hogy egy kicsit vigyáznom kell magamra, és megadtak egy telefonszámot, amelyet éjjel-nappal hívhatok, ha gyanús jeleket tapasztalok - legnagyobb meglepetésemre: nem fogott el a pánik. Csak amikor egy franciaországi menekült- ügyi konferenciára kellett elutaznom, akkor kértem valamivel konkrétabb segítséget, és meg is kaptam. Az 1989. szeptemberi nyugat-berlini szerzői estemet azonban már kénytelen voltam lemondani: ott már nehezebb lett volna biztosítani a védelmemet. Azt hiszem, a securitate nagyon sokszor haragudott rám. Egy kisebbségi írót váratlanul perbe fogtak Romániában, homoszexualitás vádjával. Sejtettem, hogy mi történt. A kollega (nem magyar volt) egy ideig talán „parírozott” valamelyik román biztonsági szolgálatnak, aztán, ki tudja miért, milyen esetben és okokból, megtagadta az engedelmességet. Meg akarták tehát alaposan büntetni. Sikerült megakadályoznom. Tudtam ugyanis, hogy a kollegát bízták meg korábban: készítsen interjút egy nyugati hatalom államfőjével, mielőtt az Bukarestbe érkezik, találkozóra Ceauses- cuval. Amikor perbe fogták, elmentem az illetékes KB-titkárhoz: „Szabad-e hagynunk kompromittálni azt a kollegát, aki egy nyugati államfővel a Ceausescuval való találkozása előtti gondolatairól készített interjút?” ...A történet (és az akkori érvrendszerem) jóval bonyolultabb volt, de ez a lényege. A biztonságiak prüszkölhettek, a kollégát nem sikerült lecsukniuk. A hatvanas évek elején - az Utunknál dolgoztam - egyik legkedvesebb kollégám halálsápadtan fölkeresett a lakásomon: menjünk sétálni. Tudtam, szigorúan bizalmas közlendője lehet. — Búcsúzni jöttem, öregem. Megölöm magam... - motyogta a Szamos partján. Egy dühös, meggondolatlan levele a securitate kezébe került, megzsarolták, beszervezték, személy szerint reám állították. Másfél éve már minden héten, adott 40
