Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
Nyilván futott a civilhez, utasításért. Felmentem Csilláékhoz, a gyerekek már aludtak, telefonon taxit próbáltam hívni. A taxisok nem vették fel a kagylót. Yisszaindultam gyalog. Öt percnyi járás után megint felbukkan a barna egyenruhás éjjeli őr. Ismét igazoltatni akar. Most már ingerülten szólok rá:- Maga engem nem igazoltathat!- Akkor bekísérem a rendőrségre. Kíváncsivá tett. Mi lesz a rendőrségen? Hiszen tudtam, az egész cirkusz csak azért van, mert Csilla révén leráztam a kísérőimet: a helyi securitate pedig nyilván meg akarja akadályozni, hogy a helybéliekkel vagy közülük ki tudja, kivel, „felvegyem a kapcsolatot”. A derék „csokoládéember” (így becéztük a barna ruhás őröket) nem tudja, miről van szó, ő csak egy részutasítást hajt végre. Nagydarab, jómodorú, román milícia őrmester az ügyeletes. Mondom neki, miközben átnyújtom a személyimet:- Kérdezze már meg ezt a jóembert, miért állított elő, és miért akar igazoltatni? Megérteném, ha részeg lennék, ha daloltam, lármáztam volna, vagy gyanús csomag lenne nálam, s tolvajnak néz... Úgy tetszik, az őrmestert nem avatták be, mert őszinte kíváncsisággal megkérdezi az őrt:- Miért hoztad be az elvtársat? Az haptákba vágja magát:- Jelentem, azért, mert gyanús volt.- S miért volt gyanús? - somolyog az őrmester.- Jelentem, mert még nem láttam itt soha az elvtársat.- S nem ismered? Igazán nem ismered? Az őrmester jól tudott magyarul, s nyilván nézte a televízió magyar műsorát, mert ő ismert. Valamit megsejthetett abból, hogy nem az éjjeli őr magánbuzgósága működhetett. Megnyomott egy csengőt, perceken belül megjelent egy tiszt. Főhadnagy vagy százados. Mondom a panaszomat. Hogy engem minden ok nélkül behoztak ide. Nézegeti a személyimet.- Hol dolgozik az elvtárs? - kérdezi hivatalosan.- Főszerkesztő vagyok, a Román Televíziónál.- Igen? Mivel tudja ezt igazolni? Nem válaszol tehát a panaszomra, a kérdésemre. Átnyújtom a főszerkesztői igazolványt.- Áhá. Főszerkesztő. De a nemzetiségi műsoroknál... - mondja, enyhe iróniával. Egy Daciával visszavitt a szállodába. Az akció sikerült: Csillán kívül senkivel sem sikerült négyszemközt szóba áll- nom. * * * Amikor 1977. december 14-én a családom - pontosabban: a feleségem, a fiam és a tacskó kutyánk - megtalálta a lakásunk nappalijában a lehallgató berendezést, én éppen Sinaián voltam, a Svájci villán dolgoztam. A tacskó, Fruzsina annyi szerepet játszott a dologban, hogy hetek óta háborúskodott a telefon „dóznijával”, azzal a kis, fekete, kerek dobozzal, amelyben az utcai vezeték találkozik a készülék zsinórjával. Később szakemberek azt tételezték fel, 39
