Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
Mindebből azonban csak az a tény marad fenn cáfolhatatlanul, hogy megjelentek a cikkeink a Ceausescu-kötetben... * * * Dehát hasonló, keserves tapasztalatunk még számtalan volt. Székely Jánost valamikor - talán az ötvenes években - megzsarolták: kihozzák az apját a börtönből, ha ír néhány, az „elvárásoknak” megfelelő verset. Azt hiszem, János a saját szabadulásáért nem lett volna hajlandó semmiféle megalkuvásra. Az apjáért megtette. Nem is vette tőle rossznéven senki. A szörnyű csak az, hogy azokat a verseket évtizedeken át, újra meg újra viszontláthatta, mindenféle ünnepi számban, ünnepi antológiában. És természetesen: mindenkor - dátum nélkül. A negyvenes évek végén, ötvenes évek legelején írott rossz, ünnepi verseim elkísértek évtizedeken át. Én, persze, valamivel szerencsésebb (?) helyzetben voltam Jánosnál: azokat a bárgyú verseket én nem zsarolás hatása alatt írtam. Hanem őszinte lelkesedésből. Ezért irigylem a „civilt”, a nem tollforgató embert. Könnyen elfelejtheti a múltját. Azt mondta nekem valaki a napokban, szeretné fényképek s filmfelvételek alapján azonosítani, majd felkeresni mindazokat, akik részt vettek - nem 1945, hanem 1957 május elején azon a nagy budapesti tömeggyűlésen. Azt a néhány százezer embert. Vajon melyik mit mondana: miért volt ott, mitől ragyogott az arca, miért tapsolt boldogan? Megzsarolták? Kényszerítették? * * * Csiki Lászlóval kettesben meghívtak Csíkszeredára író-olvasó találkozóra. Egy nappal hamarabb és más vonattal indultam, mint amiről szó volt. Éjfél előtt érkeztem meg. És - noha, senkit sem értesítettem - a szervezők mégis vártak az állomáson. A Művelődési Ház egy kis termét szánták nekünk. Fellépésünkkel párhuzamosan más rendezvényről is gondoskodtak. (Vagy ez a mozzanat máshonnan ugrik be? A tévé magyar szerkesztőségének Csíkszeredái találkozóját próbálták megfúrni így? Lehet, már nem emlékszem...) Mindenesetre Csiki Lacival végül is egy szép nagy termet megtöltő közönséggel találkoztunk. Csak az volt a különös, hogy egy percig sem hagytak magunkra. Az étteremben, ha a vécére mentünk, két kísérőnk közül az egyik biztosan utánunk jött. Az utolsó este: búcsúvacsora, afféle kis bankett. Meghívtam egy kedves, okos tanárnőt, László Csillát, szegről-végről rokonomat, a temesvári dr. Bárányi Ildikó húgát. Vacsora után hazakísértem. Úgy tetszik, kísérőim zavarba jöttek: mit tegyenek? Egy hölgyvendégemet akarom hazakísérni - hogyan jöjjenek velem? Nem jöttek. Gyalogosan vágtunk neki, szép este volt, 11 óra után. Olyan tíz, tizenöt percnyi séta után a kihalt utcán, száz méternyire tőlünk, egy civil álldogált egy barna egyenruhás éjjeli őrrel. Amint észrevették, szétrebbentek, a civil eltűnt. Az éjjeliőr pedig egyenesen hozzánk jött, és engem felszólított: igazoljam magam. Szegény, zavarban lehetett, és nagyon rosszul beszélt románul. — Jó ember - mondtam szelíden - maga is nagyon jól tudja, hogy nincsen iga- zoltatási joga. Kopjon le. Lekopott. 38
