Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
rin és még vagy tízen. A különvonat szalonkocsijában, egyetlen hosszú asztalnál együtt étkeztünk, beszélgettünk; én Chivu Stoica mellett ültem (aki egy időben maga is miniszterelnök volt), majdnem szemben az akkor meglepően közvetlen, s cseppet sem önteltnek mutatkozó Ceausescuval. Ritkán szólalt meg, de akkor találóan. Szeszt nem ivott, könnyű és egyszerű ételeket evett. A Zsil völgyi „munkalátogatás” szokványos volt, s nem különösebben ellenszenves. Nem volt nagy ünneplés. Nekem ugyan közel tíz évvel korábbról igen kellemetlen benyomásaim voltak Ceausescuról (a kolozsvári egyetemek „egyesítését” indokló, a Diákházban elmondott vad beszédét végighallgattam) - most kellemes lett volna elhinni, hogy akit akkor láttam, az csak Gheorghiu-Dej utasításait hajtotta végre: ez a mostani a hitelesebb. Amikor visszaérkeztünk Bukarestbe, cikket kért tőlem a Scinteia. Akkoriban nagy offenzívában voltam az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének volumen- és választékbővítéséért. Kemény összecsapásaim voltak Bujor- Sionnal, a KB (könyvkiadásért is felelő) sajtóosztályának főnökével (letiltotta Szabó T. Attila virágének-gyűjteményét, a Haja, haja virágom címűt, s emberei, legfőképpen Trandafir, aki az osztályon a könyvkiadásért felelt, minden eszközt megragadott, hogy „expanziós” elképzeléseimet megakadályozza)... A minisztériumban működő Könyvkiadói Központtal naponta szembe kerültem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy cikkem a Scinteiában, amely arról tanúskodik, hogy a főtitkár szűkkörű, válogatott kíséretében voltam, nagymértékben megerősíti kiadói hadállásaimat. Nem is tévedtem. Megírtam a cikket. S míg a kiadóhoz való kinevezésem előtti utolsó esztendőben (1966-ban) a magyar osztály már csak mintegy 50 könyvet (címet), jelentethetett meg - a cikkemet követő esztendőben (1969) mintegy 120-ra sikerült növelnünk termésünket. Egyébként: nem esett különösebben nehezemre megírni a cikket. 1968-ban valóban bizonyos reményeink fűződtek Ceausescuhoz. Nos, az akkori, tehát az 1968-as cikkemet vették elő 1982-ben (!) az írószövetség illetékesei, akik a hódológyűjteményt szerkesztették. Emlékezetem szerint Romulus Vulpescu (!) volt a kötet szerkesztője (akivel, a Nemzetmentő Front bukaresti lapjában, az Azí-ban közölt nacionalista cikke miatt a Magyar Nemzet 1990. május 8-i számában megjelent, „Kik futballoznak a románok levágott fejével?” című írásomban élesen vitába szálltam). Az írószövetség vezetősége részéről azonban La- urentiu Fulga alelnök felelt a kötetért. Meglehetősen jó viszonyban voltam vele, mert az ötvenes években, kemény félreállítottsága idején barátkoztunk össze, majd a hetvenes évek elején én fordítottam 1 % Alexandra és a pokol című Magyar- országon is forgalmazott regényét. Fulgához rohantam be tehát, foldúltan: vagy kiveszik az antológiából a megkérdezésem és hozzájárulásom nélkül beválogatott régi írást - vagy feltüntetik a dátumát! Fulga higgadt, nyugodt embernek ismert - soha még ilyen kiborultan nem látott. Valóban: valósággal hisztériás voltam. Szégyenszemre: rikácsoltam a dühtől, és ami egyáltalán nem volt jellemző rám, fenyegetőztem, hogy világgá kiabálom az esetet, gondoskodom arról, hogy a külföld is tudomást szerezzen róla...- Ember -, mondta szinte könyörögve - hát azt hiszi, csak magától közlünk 1968-as szöveget? A kötet fele 1968-as vagy legalábbis régi anyag... Éppen ezért tilos feltüntetnünk a keletkezés dátumait - bár mindenki ezt követeli. Érthető... Ha azonban ott vannak a dátumok, nyomban kiderül, hogy számos élvonalbeli író már nagyon rég nem írta le a nagyfőnök nevét... Tovább hisztériáztam. 36
