Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
A kötelező penzumokat, ha már elkerülhetetlenek, álnéven, névtelenül vagy legalább ízlésesen, netán éppenséggel áthallásosan megírni. Egyáltalán: megtanulni írni a sorok között. Megkísérelni becsempészni a lapba a tisztességes, tehetséges, valamit mondó írásokat. (Volt idő, amikor a hetente más színű lapfejjel megjelenő Utunk olvasóinak egy szűk, szakmai rétege tudta: ha lila a fejléc, azt a számot érdemes nagyon figyelmesen végigolvasni...) Persze, mindez csak önáltatás volt. Közben Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Koczka György, Bartis Ferenc, Nagy Benedek és a többiek börtönben ültek, nádat arattak a Deltában - mi pedig, odakint, némán és boldogan összekacsintottunk, mert sikerült egy jó Székely János-verset leadni a lapban, mert sikerült a Gaál Gábor körben arról vitatkozni, hogy „hogyan nem szabad Marxot olvasni”, sikerült Mircea Zaciuval összeesküdni, hogy a kitiltott Farkas Árpádot vegyék vissza az egyetemre... 1968-ban az összehívott magyar értelmiségieknek sikerült Ceausescut rákényszeríteni az engedményekre: megjelent A hét, lett magyar tévéműsor, lett Krite- rion, lettek magyar államtitkárok, visszaállítottuk a bukaresti Petőfi-házat stb. Ismét kellemes alkalom a butulásra, némi önáltatásra. Nekem különösen. Domokos Géza javaslatára, még a fenti esemény előtt jó másfél esztendővel, az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztője lettem. Másfél év alatt sikerült megkétszerez- ni-háromszorozni a kiadó magyar „volumenét”, címeinek számát - megjelent a Téka-sorozat, egyre-másra jelentek meg a néprajzi, folklór-, művelődéstörténeti, nyelvművelő és nyelvészeti munkák, a „Début-sorozatban”, a Forrásban évi 10-13 kötetet adtunk ki, sikerült tervbe iktatni az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon kiadását, a kiadó erős ösztönzése kihatott a romániai magyar regényírásra, volt év, amelyben húsz új regény jelent meg, „felpörgött” (koncepciójában és volumenében) a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom számbavételére indított Romániai Magyar írok Sorozata - nem sorolom tovább, volt évi száz, százhúsz alkalom az örömre: nem a rendszer lényegét tekintve, hanem csak azt, hogy jó olvasmányt adhatunk a romániai magyarság kezébe. Immáron azok tollából, azok fordításában, azok szerkesztésében is, akik kijöttek a börtönből. 1970 kora tavaszán pedig átmentem főszerkesztőnek a televízióhoz. A kurta kis heti - már nem tudom: 20 vagy 30 perces - adásból heti 180 perc lett, olykor délelőtti ismétlőműsorral tetézve. Csángó kaláka, vetélkedő, magyar folklór, táncház, magyar könnyűzene, tévéjáték, saját játékfilm, gyermekműsor, nagyjaink portrésorozata: Kós Károly, Bözödi, Molter, Szemlér, Franyó, Kemény János, Olosz Lajos, Szolnay, Sipos Domokos, Balázs Ferenc, Tompa László, Zsögödi Nagy Imre - nem sorolom. * * * Igaz a hetvenes évek közepén már minden nyikorgott és feszült. 1976-ban adtam be először a lemondásomat. 1979-ben sikerült visszavonulnom, 1982-ben pedig leszázalékoltatnom magam. 1983-ban érkeztem Magyarországra, és megkíséreltem itt és innen nyilvánosságra hozni a romániai magyarság sorsáról mindazt, amit lehetett, amit kívülről senki sem érthetett meg igazán... Vajon meddig hittem a szocializmus megreformálhatóságában? Nagyon sokáig. Mindenekelőtt: az volt a véleményem, hogy annak, ami Romániában kialakult volt, a világon semmi köze a szocializmushoz. S azt hittem, ami Magyarországon van, annak van köze. Erdélyi magyarként fel akartam nézni Ma33
