Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
gyarországra - és mert a két ország között szembetűnőek voltak a különbségek Magyarország javára: boldog voltam. Hiszen Hruscsov jelentése idején, a magyar 56 idején, a hatvanas években indult magyarországi folyamatok idején igenis hittem abban, hogy kialakulhat a szellemi és erkölcsi szabadság s a jólét szocializmusa. És haragudtam a „mindennel elégedetlen” anyaországiakra. Milyen bűneim vannak? Számtalan, ma joggal fejemre olvasható cikket is írtam életemben. Olyat is, amelynek olvastán magam is hüledeznék bárgyúságomon, műveletlenségemen, befolyásolhatóságomon. Azon, hogy annyi mindennek bedőlhettem, és annyi ember dőlhetett aztán be énnekem. Erre nincsen mentség - hiszen nem mindenki volt ostoba körülöttem. Deák Tamás vagy Székely János például nem dőlt be. Pedig jó ideig kényelmesebb volt bedőlni. Elhinni, hogy ők, Deák Tamás meg Székely János, ők a „maguknak valók”, az önzők, én meg a „közösségi és nemzetiségi szellemtől átitatott buzgó” aki tudja: nemes ügyeket csak akkor szolgálhat hasznosan, ha belül marad. A tojásban. Ok tiszták maradnak, én viszont „használok” - még nekik is. Még azt is elhittem, hogy önfeláldozó vagyok. Éjt nappá téve ügyködöm nemzetiségemért, ha nagyon kell, hát akkor letéve a kényszerű garasokat is: nem magamért, nem a magam karrierjéért, hanem mindannyiunkért. Aki ki akar készíteni, könnyen előkajtathat jónéhányat a negyvenes, ötvenes években írott cikkeimből. S a későbbiekből is. Aki meg akar védeni, elősorolhatja, hogy mi jót végeztem, és hányszor álltam sorompóba: nyilvánosan, 1956 szeptemberében, 1968 júniusában, 1981 márciusában (az utóbbi kettő: találkozó Ceausescuval) és közben még számtalanszor. Mindazonáltal úgy tekintem, hogy én egy végképp lezárult korszak végképp lezárult közírásának és cselekvésmódjának a képviselője voltam. Lehettem bármilyen jóhiszemű, és megmagyarázhattam magamnak minden lépésemet (vagy ma- gyarázgathatom utólag, másoknak) - kompromittálódtam. Kiskamasz fejjel kommunista lettem, mert szentül hittem, hogy a kommunista párt hozza el számunkra Romániában a kisebbségi szabadságot és egyenjogúságot. És végül elhozta a legsovinisztább rendszer uralmát. Gyerekfejjel marxistának neveztem magam, amikor sem a marxizmust, sem mást nem ismertem, mert azt hittem, a marxista eszmék uralma hozza el az emberiségnek a bőséget, a műveltséget, a szellemi jólétet és az igazi demokráciát. És a teljes csődöt teremtette meg. Antifasizmusból lettem „harcos baloldali”, mert irtóztam a megismert fasizmustól. És nem tudtam, milyen fasizmus tombol vörös lobogók alatt. Dehát mondom: ostoba voltam, hiszen amikor a sztálini terrorról az első hírek eljutottak hozzám, még mindig képtelen voltam egyenlőségi jelet tenni oda, ahová illett. A nagy hazugságon belül mindig egy kis igazat mondani: hát ez nem érdemes. Igaz, Romániában számos tisztességes magyar értelmiségi ezen a kényszerpályán mozgott. Lavírozott a becsületes magyar iskolaigazgató, színházigazgató, főszerkesztő, szerkesztő, újságíró, rendező, kiadószerkesztő: tette, amit lehet, és ahogy lehet. Voltak s vannak azonban pályatársaim, magyar írók Erdélyben, Romániában, akik soha egyetlen szót sem írtak le, amelyért restelkedniük kellene. Irigylem és csodálom őket. Talán úgy illene tehát, hogy abbahagyjam a publicisztikát. Legalább azt. ^ ^ ^ 34
