Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
nem a rendszert támadtam, hanem a képzeletemben kialakított eszményi rendszer oldaláról mindazt, ami annak ellentmondott, azt kompromittálta; mintegy a humanistának akart rendszer nevében ostoroztam az emberiséget, a racionálisnak remélt rendszer nevében hadakoztam az ésszerűtlenséggel... Rovatom népszerű lett, napi postám olykor meghaladta az egész szerkesztőségét - és amikor az ötvenes évek táján már a basáskodást és basáskodókat, az új kiváltságosakat és kiváltságaikat támadtam, gyorsan (és nyilvánossá tett politikai botránnyal) betiltották a rovatomat. Nagy megtiszteltetés ért: személyesen a Központi Bizottság legilletékesebb titkára intézkedett. ’56 után életem két legelső kötetét is betiltották. És én még mindig tökfilkó maradtam. Joggal gyanítható, hogy érdekből is. Mint aki egy rossz házasságban szenved, de még nem szánta el magát a válásra. (Főleg, mert van közös gyerek.) S még mindig bízik abban, hogy a másik abbahagyja az alkoholizálást, a hazudozást, a csalást, és ismét hasonlítani fog ahhoz, akinek esküvő előtt képzeltük. Egyébként - megírtam, elmondtam már számtalanszor - 1956. szeptemberében a kolozsvári magyar írótársadalom megfenyítésére leküldött KB-titkár döbbenten meghőkölt az egybegyűjtöttek (nemcsak nemzetiségi ügyekben megfogalmazott) nyílt és kérlelhetetlen szókimondásától, s a kétnapos tanácskozás eredménye: számos engedmény volt a hatalom részéről. (A magyar agrármérnökképzés és két betiltott magyar lap visszaállítása, a Korunk és a Napsugár engedélyeztetése, a kétnyelvűség újbóli, részleges térhódítása stb.) Én, persze, csak pimasz mellékszereplője, huszonéves Benjáminja voltam e csatározásnak, s belevadulásom, akkori vakmerő szájalásom is nyilván a tökfilkóságomat igazolja. A nagy összecsapás látványos eredménye újabb kiváló alkalom volt a butulásra. Aki nagyon akarta (és én akartam!), elhihette, hogy mégsem kell beadni a válópert. Lám, lehet beszélni a partner fejével. Fejlődőképes. Például: a kisebbségel- lenesség nem lényege, hanem devianciája. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a kisebbségellenesség talán nem is a rendszeré, hanem az általánosabb többségi pszichózisé, amely megelőzte és túléli a rendszert. Ha csak arra döbbenek rá, hogy a rendszer a soviniszta - ez a kisebbik csalódás és megrázkódtatás lett volna. A kiheverhetetlen csapás, amely után föl sem tudtam volna tápászkodni, és semmiféle kiutat nem leltem volna, az a felismerés (lehetett volna), hogy a hatalom - részben taktikából, részben szerves megfelelésből - csak reprezentálja az uralkodó többségi érzelem- és gondolatvilágot. Segítséget sehonnan nem várhattunk. Egyedüli cselekvési lehetőségünk, úgy tetszett, a körön belül maradt. Mind szőkébb, de azért taktikailag változó játéktér és benne harctér. Örökös, nemcsak számszerű kisebbségben, szövetségesek nélkül. * * * Azok a ma már nevetségesnek tetsző kis csatározások! Növelni az Utunk példányszámát, megyéről megyére, faluról falura, iskoláról iskolára járni, előbb csak egyedül, azaz hogy Miklós bácsival, a szerkesztőség sofőrjével, azután a felejthetetlen Szász Istvánnal, megtalálni azokat, akik vállalják az önkéntes terjesztés politikai kockázatait, és lehetőség szerint megvédeni őket baj esetén... Szellemi fórumot teremteni a Gaál Gábor körből, és kivédeni, amennyire lehet, a securitate csapásait, visszavétetni az egyetemre a kirúgott fiatal költőket, közölni és közöltetni írásaikat, később köteteiket. 32
