Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat

szerezni szégyenében visszaadta a megbízatását. Az angolok tőle kértek javaslatot az utódra. Az utód kenőpénzekkel, a jutalékából átengedett százalékokkal megszervezte kapcsolatait, az újszülött Nagyrománia közigazgatásának kulcsembereivel, a hadügy ellátó tábornokaival, a prefektusokkal, az igazságügyi minisztérium gazdasági potentátjaival - és néhány év alatt milliomos lett, 1939-ben kivándorolt - már nem tudom, Uj-Zélandba vagy Ausztráliába.

A kapitalizmus nekünk „nem ment”. Anyám az átalakítások nagy varrónője lett: függönyök vedlettek át ruhákká, az apai télikabát családon belül, egyre ki- sebbedve, többször cserélt gazdát, ki- és visszafordítva.

És igazán nem mi voltunk a legszegényebbek. Osztálytársaim már a negyedik elemi után anyagi létük szerint folytatták útjukat; a legtöbben nem is álmodhattak középiskoláról, egyetemről. A negyedik gimnáziumi osztály után: újabb válaszút, újabb lemorzsolódás. Ma már senki nem hiszi el, milyen elérhetetlen távoli világ volt azoké, akik NSU meg Baronia bicikliken suhantak el a temesvári Püspök úton, s tetőtől talpig fehérbe öltözötten teniszezni jártak, télen sízni a Muntele Mic-re, nyaralni Poiana Marului-ra.

* * *

A második világháború után Romániában két erő között választhatott a magyarság. Egyik oldalon a (nagyjából a mai Vatra Románeasca nacionalizmusát, ki- sebbségellenességét képviselő) román nemzeti, történelmi pártok állottak - a másik oldalon az akkor következetesen „kisebbségbarát” baloldal. Amely támogatta az önálló magyar egyetemi, középiskolai és elemi oktatás, sajtó, színházak stb., megteremtését. Amely élesen szembeszállt a sovinizmussal. Amely a Szovjetunióban megteremtett nemzetiségi autonóm területekkel példálózott. Amelynek vezetői között számos kisebbségi - így magyar is - volt: ellentétben a román „történelmi” pártokkal.

Az igazat megvallva, még csak dilemmáim sem voltak. Eszembe sem jutott - teszem azt - Maniu pártjának ifjúsági szervezetéhez közeledni. Nem ettem me- szet! S nem volt egyetlen magyar vagy más kisebbségi barátom, aki „mánista” lett volna.

1944. augusztus 25-én lettem a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetének, és egyben a KISZ-nek is a tagja, hatodik gimnáziumban lettem párttag. Temesváron.

Bent voltam a tojásban. Érett voltam, nemde „mindent tudtam már”, minden változatot, alternatívát ismertem már, amit egy életre szóló politikai útválasztáshoz tudni kellett... Elvégre betöltöttem már a 14. életévemet is! És végtelenül büszke voltam, amikor kiderült, hogy első világháborús katonatiszti fronttapasztalataival apám részt vett az ellenállásban - és boldog voltam, hogy nem „kapták el”, nem ítélték halálra és nem végezték ki. (Akkor már tudtam, hogy Budán a nyilasok nagyapám után nagyanyámat is megölték: rákbetegen, morfiummámorban, az ágyában lőtték agyon.)

A kérdés: 1944 után még meddig tartott a butaságom?

Oh, nagyon sokáig. Egyben s másban mindmáig.

Mondom: bent voltam a tojásban. Ami bajt, ostobaságot, fájdalmat tapasztaltam, arról mind azt hittem, hogy csak a kezdet hibái. Egyes emberek bűnei. Tévedések, időleges letérések az igaz útról. A rendszer lényegének ellentmondó tünetek. S merkeltem-morogtam ellenük. Az ötvenes évek első felében a kolozsvári magyar napilapban nagyjából naponta közölt,, Ablak” című rovatom olykor maga volt a berzenkedés. Azt mondhatnám: a naiv ellenzékiség - de ez nem igaz, mert

31