Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Bodor Pál: Nyilvános bűnbánat
Bodor Pál Nyilvános bűnbánat s A JL -Ä-lljon már ki valaki, nyilvános bűnbánatra! - így neves kollégám mondja ki végre: belátom, rossz ügyet szolgáltam, szánom-bánom, s most aztán igazán népemet, nemzetemet kívánom szolgálni! Eddig azonban - néz körül szúrós szemmel neves kollégám - sehol senki! És én, mintha rám mutatott volna, zavarba jövök. Pedig rám nem is gondolt. Nem itt, nem Magyarországon töltöttem azokat az éveket, amelyeket illik bevallani. Ha azonban a kellemetlen, a rossz, a baj bevallásáról vagy vállalásáról van szó, nyomban rámjön az önkéntesség viszketegsége. Talán családi vonás. Apám is önként jelentkezett a frontra (az első világháborúban), önként vett részt az ellenállásban (a második világháborúban). Családomban halottból is sok volt az önkéntes. Nagybátyám - egyben keresztapám - és anyám is öngyilkos lett. Ha jól meggondolom, semmi akadálya, hogy most én legyek az első nyilvános bűnbánó. Eléggé átlagos jelenség vagyok a magyar irodalomban és közírásban, a tévedéseim és az erényeim is eléggé átlagosak ahhoz, hogy akár én is kezdhessem. Már az indulásom is hiba volt, ha nem éppenséggel bűn: sosem kellett volna nekifognom írni. Hisz eleve tudtam, nem vagyok rendkívüli tehetség, nincsenek kivételes felismeréseim, sőt, egy kicsit buta vagyok. Ezt már az első elemiben észrevettem: legalább tízen voltak nálam jobb tanulók. Máig irigylem őket. Emil már a második elemiben sokkal jobban értett a pénzhez, mint én most, hatvanévesen; a szünidőben már kerékpárt vásárolt magának. Ursunak ólomboxere volt, és álmomban is tőle féltem. A harmadikban titokban egy kicsit szerelmes voltam. Téglás tanítónő görögkatolikus román asszony volt, két lányába (nagyon egyformák voltak, nem tudtam választani közöttük) - Nelu viszont megcsókolta őket. Mind a kettőt. Kilencéves volt, a Rozália kápolna előtt mesélte el nekem, én elhittem, és kipottyant a könnyem. * * * Az első éjszakai bombázáskor apám már kényszermunkán volt egy Olt völgyi, regáti kőbányában. És én nem a bolsevikoktól féltem, hanem Hitlertől, s a román fasizmustól. Corneliu Zelea Codreanutól, Horea Simától, Antonescutól. Körülöttem nagyjából kettéoszlott az emberiség: a Sztálintól rettegőkre, és a Hitlertől reszketőkre. Az igazság az, hogy már tizennégy éves koromban is megengedhetetlenül tájékozatlan voltam a világpolitikában. Eredendő politikai bűnösségem már akkor megmutatkozott. Sztálinról körülbelül annyit tudtam, mint Aragon vagy Veres Péter. Hitlerről valamivel többet. Romániában éltem, kisebbségi sorban, én tehát a Vasgárdától irtóztam. Berijának, mi tagadás, még a nevét sem hallottam. Halvány segédfogalmam sem volt a piacgazdaság előnyeiről, ezekből amúgy sem sokat láttam, a háborús sorbanállásokban kenyérért, petróleumért. 29
