Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen

átvették a román népdalokat és balladákat, megtanultak nagyon sok latin eredetű szót.”

Ennyi talán elegendő is a Jelentés „tudományos” alapvetésének érzékeltetésére! Takács Csaba elmondta egy interjúban, hogy a történelmi fejezet legfőbb bibliográfiája Ilié Ceausescu munkája volt. Vagyis a román történészek által is méltán restellt „házi történész” teljes primitívségét átmentették a „demokratikus parlament” hivatalos dokumentumába.

Csakhogy a Jelentés szerzőinek - ha történelmi képzettségük nincs is - ravaszságuk annál nagyobb. Ugyanis a továbbiakban a század első felének nagy román történészét és egyben nagy nacionalista politikusát, Nicolae Iorgát idézik meg: „A székelyekkel szimbiózisban élünk, vagyis közös életet folytatunk, de a magyarokkal csak szomszédok vagyunk. A különbség alapvető.”

Egyértelmű üzenet: a székelyekkel „kiegyezhetnek” a románok, persze, ha előbbiek lemondanak „nacionalizmusukról” és betagolódnak a dicsőséges román nemzetbe. A magyarokat majd csak kiűzik valahogy Erdélyből.

Kelet-Közép-Európa zaklatott tájain legnagyobb nyugtalansággal tölthet el bennünket az, hogy a román parlamenti vizsgálóbizottság egy része (Takács Csaba jelzése) lényegében olvasatlanul írta alá a Jelentést, a vallomások egész anyagának áttanulmányozása nélkül. Legalább ennyire riasztó a jövőre nézve, hogy a Jelentés alatt ott látható annak a képviselőnek a kézjegye is, aki - a magyarok kivételével - a többi tizenegy nemzeti kisebbség képviselőinek meghatalmazottjaként került a bizottságba. A megosztás tökéletesen sikerült! Az erdélyi magyarság teljesen magára maradt. Egy héten át a bukaresti parlamentben a képviselők egymással versengve szórták a gyűlölet igéit a székelyekre. „Provokációnak tartom e Jelentést többek között azért is, mert a pártok többségét olyan helyzetbe kényszerítette, hogy még az eddig mérsékeltek is magyarellenes kirohanásokra ragadtatták magukat.” (Takács Csaba)

Ebben az elviselhetetlen légkörben szólalt fel méltóságteljesen, higgadtan, de megrendültén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szónoka, Tokay György, a két ház együttes ülésén, 1991. október 21-én. A történelmi változások emelték ki ezt a politikust, városában, Aradon éhségsztrájkkal mentette meg a magyar középfokú oktatást. A román parlament „erkölcsi többségéhez” folyamodott, abban a hitben, hogy léteznie kell ilyen humánus többségnek, másként nem lenne semmi keresnivalója ott egy magyar képviselőnek. Óvást emelt a történelmi hamisítás ellen, hogy tudniillik az erdélyi magyarság körében „a románellenes magatartás nemzedékről nemzedékre szállt”, ami egyet jelent a magyarság kollektív bűnösségének kimondásával, méghozzá - bármilyen groteszk ez így - a Ceausescu-dik- tatúra megdöntése után, a parancsuralom nemzeti elnyomásának felszámolása okán. Tokay György szembeszállt a románok „elűzésének” rágalmával, tisztelettel megkérdezve, hogy vajon nem inkább a diktatúra alatt szülőföldjükről elkergetett tömegekről kellene vitázni. Hányán hagyták el akkor az országot? „Románok, uraim, németek és magyarok 45 év alatt csaknem 400 ezren”. Nemzetközi kitekintéssel párhuzamot vont a képviselő a besszarábiai románok iskolákat követelő nemzeti igényei és az erdélyi magyarok kívánságai között. Ekkor tört fel a zajongás a teremben, ekkor szólította Tokay György az „erkölcsi többséget”.

„Köztünk, a magyar kisebbség soraiban is akad, aki azt mondja, hogy így nem mehet tovább, hogy nincs értelme tovább harcolnunk, bele kell nyugodnunk ebbe. De mi lesz akkor a demokráciával, mivé válik ez az ország?”

8. - Mi is volt az igazi célja a példátlan vérvádnak? Ezt kérdezte Román Győző a Romániai Magyar Szóban (1991. november 6.) Kozsokár Gábor szenátortól.

27