Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen
míg az 1989/90-es tanévre ez az arány 43,41 százalékra esett vissza. A magyar szakiskolák növendékeinek száma ugyanebben az időszakban 24,9 százalékról nulla százalékra zuhant.” Nagy teret szentelnek a Megjegyzések az oktatásnak, hiszen kulcskérdés ez a székelyföldi „etnikai konfliktusokban”. Csiha és Takács visszautasítják a vádat, hogy a magyar és román tannyelvű osztályok szétválasztása, az iskolák önállóságának visszaállítása a decemberi eseményeket követően összetűzésekre vezetett román és magyar diákok között. Ez azért sem állja meg a helyét, mert a szétválasztás a karácsonyi vakáció idején történt. ,,A bizottság elfelejtette megvizsgálni az egyetlen reális konfliktust: a Sepsiszentgyörgyi Színház helyzetét. A meghallgatások idején a magyar részleg bevételei hűszszorosan meghaladták a román részlegét, és ebből az annyira különböző arányú bevételből kellett biztosítani mind a két részlegen a méltányos és egyenlő fizetéseket.” Azt mondta ki a két törvényhozó, ami évtizedek óta jellemezte az erdélyi magyar színházak életét: saját jövedelmükből kellett fedezniük a román társulatok veszteségeit! A sepsiszentgyörgyi magyar és román tagozat vezetői egyképpen úgy ítélték meg, hogy a helyzet csak kellő állami támogatással oldható meg, ennek kétharmadát pedig a román tagozat kapná. 7. - Ez a Jelentés messze túlmutat egy parlamenti vitán, még a szokványos magyar-román súrlódásokon is. Valójában történelmi vérvád, ezer esztendőre visszamenőleg. Jellemző, hogy a bukaresti Románul című szélsőségesen nacionalista hetilap különkiadása így hirdeti: „Első ízben kerül napfényre a teljes igazság Erdélyről.” Mi hát a teljes igazság? A román nép őshonossága Erdélyben, a magyarok hódító megjelenése, a románság elnyomása és elnemzetlenítése, minden korban és minden eszközzel. Magyarok és németek nem építettek, alkottak Erdélyben, nem a szülőtáj függetlenségét védelmezték, hanem egyvégtében asszimiláltak. Vagy egyenesen a magyarságba, vagy - kerülővel - előbb a székelységbe olvasztották be a román őslakosság jelentős részét. Székelyek és magyarok - tovább élő rögeszme! - különböző népekként szerepelnek a szövegben. Különállásuk „bizonyítékaként” ismétli az Unió Trium Natio- num egyezségét, de mivel ez túl messzire esik a történelemben, a székelység népi öntudatára a Jelentés példaként említi, hogy lám, az 1989 decemberi változások után maguk a székelyek nevezték el addigi „megyei múzeumokat” Székely Nemzeti Múzeumnak. Honnan tudnák, hogy ez volt a neve 1879-es alapításától? Helyneveket is felhoznak a szerzők állításuk igazolására: Székelyudvarhely, Székely- keresztúr és Kézdivásárhely városokat. Ez utóbbit pusztán mélységes tudatlanságból, ugyanis a helység román elnevezése: Tirgu Secuiesc, vagyis Székelyvásárhely, ahogyan magyarul soha nem hívták ezt a települést, a hajdani Thorját, amelyet Zsigmond király 1427-es szabadalomlevele királyi város jogaival ruházott fel. Létezett egy Székelyvásárhely is, azt most Marosvásárhelynek nevezik, de ha ezt a Jelentés szerzői tudták volna, inkább eldobják a tollúkat, csakhogy ne kelljen ilyesmit leírniuk. , ,A székelyek a XII-XIII. századoktól kezdve csökkentették le a román lakosság számát, asszimilálva, magukba olvasztva a románságot ezen a vidéken. De hangsúlyoznunk kell a román hatást is a székelység életében, amit román szokások átvétele mutat: nyáridőben meghúzzák a harangokat, ha a közeledő fellegek jégveréssel fenyegetnek, a leányok és a legények táncra gyűlnek össze, ismeretessé vált a székelyek között is a kaláka, a háromkirály-járás, a székely betlehemes játékok a román betlehemezés pontos fordításai, május első napján nyírfát állítanak a leányok és a legények kapujába, hisznek az »új holdban« és így tovább. A székelyek 26
