Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen
rágalmat? Miféle fasiszta könyveket olvas maga, tanító elvtárs?” A szegény tanító megszeppent és az én könyvemet említette, védekezésképpen. „Kriterion-könyv a csángók elrománosításáról? Na, ennek utána nézünk!” Utána is néztek. A Magunk keresését indexre tették, a tanítónak nemsokára el kellett jönnie a faluból. Mikóújfalu és Sepsibükszád „elmagyarosított román településekként” került be a Har-Kov Jelentésbe. Függetlenül a lakosság akaratától. Pusztán azért, mert a magyar újfalusiak és bükszádiak egy része romános hangzású nevet visel. Nem tartották fontosnak nevet változtatni. Ha ilyen szempontok szerint tájékozódunk, akkor Erdély sok más vidékén át kellene rajzolni a néprajzi térképeket: magyar nevű mai románok százezrei kerülnének vissza a nemzetbe. Ami persze, képtelenség, hiszen régóta román lett a nyelvük és a hitük. Miként épeszű magyar Havasalföldén sem kísérelné meg - ha módja lenne rá, akkor sem - hatalmi szóval visszamagyarosítani a román néptengerbe beolvadt magyar százezreket! Herbszt István így sommáz: „A közelmúlt nagy eseményei után, 1989/90-ben - valljuk be őszintén - mi is »erőszakkal« hazaüldöztünk szüleikhez, házastársaikhoz, gyermekeikhez 6 román pedagógust Bukarestbe, Nagyszebenbe, Iasi-ba, Plo- iesti-be, Suceavába...” Eme hat tanár küldte aztán a már említett köszönő levelet a székelység „erőszakoskodásáért”. 6. - A Har-Kov Jelentést a vizsgáló bizottságban résztvevő két magyar törvényhozó, Csiha Tamás szenátor és Takács Albert Csaba parlamenti képviselő nem volt hajlandó aláírni. Megjegyzéseiket a Jelentéshez csatolták. Kifogásolják az „elűzött” románokról megadott számok pontatlanságát. Hol 1758, hol 3000, hol pedig 4000 személyt emlegetnek. (Mindeme „számítási hibákat” az egyik nagy bukaresti napilap, a Románia Libera is felrótta 1991. október 30-i számában, kimutatva, hogy a Hargita megyéből „elűzöttek” közül kilenc, a Kovászna megyeiekből három személy kétszer szerepel a névsorban.) Belügyi szervek adatai szerint, mondják a Megjegyzések aláírói, Kovászna megyéből 603 román távozott. De jóval többen érkeztek románok a megyébe. Csupán az állami lakásalapból az 1990. és 1991. esztendőben Sepsiszentgyörgyön 270 lakást utaltak ki románoknak (az 559 lakásból). Hargitában nagyjából ugyanez a helyzet. „Nincs szó exodusról ott, ahol az érkezők száma legalábbis egyenlő a távozottakéval.” Kovászna megye „elűzött” románjai közül összesen 48 személy emelt panaszt a bizottság előtt, de közülük 18-an anyagi vagy másmilyen segítségért folyamodtak. Két önkéntes magyar „vádló” is jelentkezett: egyik György Sándor sepsiszentgyörgyi könyvüzletfelelős, aki román feleségének „elűzését” panaszolta be, valójában 1989 decemberében elveszített állását szerette volna visszaszerezni; a másik „önkéntes” ismerősünk Illyefalvárói, Vida Suciu Sidonia (a jelentés Vidrának írja), aki nagyobb földterületet remélt. Különös, hogy ezúttal „magyarként” szerepeltetik a Jelentésben! Csiha és Takács magyar törvényhozók joggal hivatkoznak arra, hogy 603 román távozása Kovászna megyéből beleillett az 1989 decembere után megindult nagy népáramlásba. A zárt városok megnyitották kapuikat, igen sokan kerekedtek fel a nagyvárosok felé tartva, Bihar megyéből 11 315 személy, Máramarosból 4184- en, Szatmárból 3685-en. Számok bizonyítják a Megjegyzésekben, hogy a két székely megyében a románok helybeli számarányuknál jóval nagyobb arányokban vehettek részt a gazdasági, közigazgatási vezetésben, és ez a „kiváltságuk” továbbra is megmaradt. Visszatekint a két törvényhozó az 1989-et megelőző oktatási állapotokra, hiszen enélkül érthetetlenek a változások. Tényekkel jellemzik a magyar nyelvű oktatás fokozatos, mind erőteljesebb visszaszorítását a diktatúra idején. „Hargita megyében az 1984/85-ös tanévben még a középiskolai diákok 91,47 százaléka magyarul tanult, 25
