Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve II. (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Varga Imre: Ének éneke; Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete; Babics Imre: Magyarok kertje)
tálában nem egyes versekbe különülten jelennek meg, hanem a váltakozva alkalmazott elemekből szintézist alkotva. E szintézis legfőbb formálói a zeneiség és képiség. A költészetteremtő hagyomány sarkkövei, amelyek annyi megtagadás után is nemcsak hogy használhatónak, de nélkülözhetetlennek is bizonyulnak. Zenévé oldott képek, képek ritmusából is szerveződő zenék határozzák meg Szepesi Attila költészetét. Az általuk fakasztott szépségérzetnek összetevője ugyan a hagyományismeretünk, ám ennek lényege nem egy-egy konkrét ritmus vagy téma tudása, hanem a belőlük származó szépségé, amelynek bűvöletében egyetlen szemlélet tárja elénk Bornemissza Pétert és Hölderlint ilyrnódon: „szél a szárnnyal összecsendül / mintha negyven év havazna / néz a fákból rezzenetlen / Bornemissza Péter arca // néz a fákból és falakból / húnyt tüzekre zöld szavakra / harang- bongás fékcsikorgás / utak kínját visszahozza” (Antifona), illetve: „sötétbe-foszló léptek a fák között / sötétbe-foszló arcok a mélyúton / egy vörös levél egymagában / surrog az ágon az éji kertben” (Hölderlin szülőháza). Még egyértelműbben látomásos a szépségvarázs a Koráldallam ciklus prózakölteményeiben, ahol a próza kifejezés csupán a legkülsőbb formára érvényes. A címeknek harmada is zenei formákra utal, s a forma a látomást szervezi: ,,és köszönet az ó esztendőért: epe- és avaríze a számban, mézét a darazsak széthordták - csupa bizonytalan emlék: ültem rajzó árnyak közt, nagy folyamok partján, lobogó tüzek mellett, s mintha az ősökkel beszéltem volna, véget nem ért az álomi utazás,” Maga a szépségvarázs azonban még szándéktalanul sem fedi el sem a rútat, sem a retteneteset. Nem a létezés maga szép minden elemében, hanem az, amit belőle lényeggé párolhatunk. S az ismeretlenhez, A közelítő évszázadhoz is e tudás birtokában szól a költő: „Nem tudni, Krisztus lesz vagy bűnöző, / tenger felhők vonulnak kék szemén. // Hallgatjuk rekedt szavát, / ahogy húrját pengetve danolászik, / emléktelen emlékező. // És elfeledjük bornírt századunkat, / mint egy kirakatban vérző disznófejet.” (Orpheusz Könyvek, 1991) Kántor Péter: Napló 1987-1989 Az egyik költő a varjakhoz ír himnuszt, a másik azon ironizál, hogy mikor írhatna ódát: „Kedvesem, hogyha köztem és az óda / közt jó viszony honolna, béke és barátság”, egy másik versében pedig A régi költők lesznek a címzettek, ám a mű lényege annak leltárba vétele, hogy mi mindent nem tudtak, nem tettek a régiek, ami mind a mai kor jellemzője. Ám e sok nemtudás, nemismeret végülis nem negatívum, mert bár groteszk módon együvé sodródnak értékes, semleges és káros huszadik századi tárgyak és tények, a gázálarc, a kvarcóra, az atomtemető, a repülőgép, a gépkocsi, a karambol, a személyi szám kavargásából valami rejtett nosztalgia is kibontakozik a hangsúlyozottan romantikusnak felmutatott „régi” költészet iránt, s a végső lényeg minden költészet rokon voltának állítása lesz: „A régi költők! ...nem maradt utánuk személyi szám, se hajlakk, / csak egércincogás, szú-percegés, tücsök-ciripelés maradtak, / helyettük tollashátú madarak szövegelnek a lombok közt a fákon, / s csak sejtem én, hogy rokonok vagyunk mégis fekete-macska-ágon.” A huszadik század leltárbavétele, a századvég korántsem derűs élménye ma már egyre több költőnek témája és gondja, s mifelénk, Közép-Európa évtizedekig keletinek nevezett tájékán többszörös indítéka van e téma alig megkerülhető voltának. Kántor Péter a szó hagyományos értelmében aligha volt közéleti költőnek nevezhető, bár én mindig úgy éreztem, hogy a köz- és a magánlét, azaz a teljes élet jelenik meg műveiben. Azok a szembeötlő változások azonban, amelyek a nyolcvanas évek végén érlelődtek, majd bontakoztak ki nálunk, ezt a közösség sorsa iránti érdeklődéssel mindvégig telített lírát már a közvetlen politikummal is átszövik. A költő végigkíséri az emlékezetes 92
