Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve II. (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Varga Imre: Ének éneke; Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete; Babics Imre: Magyarok kertje)
Vasy Géza Versekhez közelítve II. Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz V alóban? Himnusz a varjakhoz? Már ők is himnuszt kaphatnak? Orpheusz, ha élt valaha, ilyent bizonyára nem tett volna, de ókori követői sem. Ámde mit tenne vajon Orpheusz, ha ma élne? Himnuszt bizonyára írna, s akkor, a nagy témák közül, a nagy jelképek közül aligha hagyhatná ki éppen a varjakat, a huszadik század békeévtizedeinek ezeket a jellegzetes, városlakóvá is lett, elpusztíthatatlan állatait, balsorsunk feketén károgó tanúit: „Varjúsötét az arcom, a hangom, a kedvem, / ahogy fordul velem a földbolygó fekete szárnyak alatt / - merre tovább? Csak dör- mögöm / vénektől tanult nyájassággal: / »Megjöttetek kedveseim, / keringjetek csak kedveseim, / dögevő / fekete madaracskáim!«” Az idén ötven esztendős Szepesi Attilának a tizenkettedik verseskönyve jelent meg, ha a három gyermekverskötetet is számítom, s ebből éppen kettő tavaly. Igaz, a Te- van-kiadású Ars amatoria helyzete különleges: a terjedelmesebb ciklusnyi költemény se több, se kevesebb, mint amit a cím ígér: valóban a szerelem művészete kap csak helyet bennük, ám test és lélek összhangjának igézetével, a folyamatosan beteljesülő harmónia tudatával. E szerelemben nyomatékos a szexus, majdnem mindig pajzánan, de sohasem trágárul: szépek e versek kívül-belül, szépek és játékosak, derűsek és öröm- teliek, szükségesek, de nem nélkülözhetetlenek. A Himnusz a varjakhoz követlenül nem hozzá kapcsolódik, hanem a megelőző könyvek sorához, amelyek Az éjszakára (1979) óta konok következetességgel építenek egy pályát a Pitypang királyfi, a Sorstalan énekek, a Harangtemető és a Farsang bolondja lapjain. E pályával rokoníthatóak, párhuzamba állíthatóak akadnak ugyan mai költészetünkben, mégis, utánozhatatlanul sajátos költői világ Szepesi Attiláé. Legelőbb talán az ötlik az olvasó szemébe, hogy a költő rendre szép verseket ír a szó legeredetibb értelmében. Korszerűtlen lenne ezáltal? Vagy éppen így korszerű? Vagy csupán különállását dokumentálja ezzel? Én úgy gondolom, hogy a gondolkodó emberre jellemző az is, hogy milyen a viszonya a hagyományokhoz. S bár nem túl eredeti, mégis kevesek által kamatoztatott felismerés az, hogy az ezredévek során, amióta íratlan és írott történelme van az emberiségnek, maga az ember és az emberi társadalom is sokkal kevesebbet változott, mint azt hirdetni szokták. S ha van az emberi világban valami lényegi azonosság, akkor talán szellemi termékeiben is lehet. Modemnek lenni - ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy valami sohasemvolt közlendőt találni meg. Jelentheti azt is, hogy ez a lényegi azonosság kerül a középpontba: a hagyományőrző személyiség, amely a változásokat is érzékeli és értelmezi, s épp ezért intéz himuszt a varjakhoz is. E két elem összekerülése a bizonyítéka annak, hogy a költői szemlélet úgy hagyományőrző, hogy egyúttal korkövető is. A hagyomány az emberiség egész kultúrája, meg a személyesen átélt élmények együtteséből születik művé a látomások-álmok-képzetek közvetítésével. Vannak azonban kitüntetett fontosságú tér- és időbeli pontok: az antikvitás, a középkor, aztán az időtlenné oldott idő: a természetben, illetve a látomásban való létezés ideje. Ezek ál91
