Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében
Reggel sorakozó. Az atlétatrikós elégedettnek tűnik. Mindegyikünk eló'tt megáll néhány másodpercre, én a sor végén állok, nálam idó'zik legtovább. — Mit szól? - kérdezi. Nézem trikóján a lyukat. — Jó itt, mi? — Hát... - bizonytalankodom. - Kicsit szokatlan, tetszik tudni, vagyis hogy... — Csak nincs valami reklamáció? - szigorodik a hangja. — Dehogy, dehogy - bizonygatom. - Hát hogy is volna... — Szép az élet, mi? — Jaj, istenem, de szép - mondom. — Ma egy kicsit tovább fogják simogatni. Amíg teljesen megnyugszik. A gondolatot kell kisimogatni a maga fejéből, tudja? — A gondolatot? A gondolatot? - dadogom. — Na, na, na - veregeti a vállam. - Látja, még mindig izgatott. Legyen teljesen nyugodt, mi azért vagyunk, hogy segítsünk magán. Addig fogjuk simogatni, amíg boldognak érzi magát. — Boldog vagyok - nyöszörgőm. - Kimondhatatlanul boldog vagyok. Becsületúristenemre... — Mi ezt jobban tudjuk - mondja. - Egyelőre még mindig olyan a szeme, mint a szirten, a szakadék felett. Ahonnan elhoztam magát. Furcsán ragyog, ez a baj. Szirt? Szakadék? Milyen szirt? Milyen szakadék? Jönnek a képek. Apa a fortyogó puliszkában. Fakanál öregasszonnyal. Jolánka piruettezik. A fáradt-sárga szalmaszál. A bibircsókos beint. Fénykép csillog a matracon. Kontaktlencsés szemek. Kivégzés. „Ez a gyerek hülye!” Gnóm ujjhegyekkel. Kisujj a fülemben. „Kicsoda maga?” Apám hápog... — Első műszak! Beállni! - A bibircsókos kiosztja a szerepeket. Újra a vaságyban vagyok, kikötve. Számban olajos rongy. Körülöttem az aggok. Intésre várva meresztik felém ujjaikat. Megkezdődött a második nap. Nem, ezt már nem. Most jön a tájleírás. Nem múlt időben, jelen időben. Itt állok a szirten. A tájat meleg színekbe öltöztették a fények. Egyenruhát öltött a szakadékban dübörgő vízesés, a folyó menti föveny s a szoboralakba tömörült sziklatömb. Behunyom a szemem. Benne is színek tobzódnak. Narancs- sárgába öltözött a fekete, röpködnek az ezüstcsillag madarak, mint napból kiszakadt, éteri tiszavirágok. Szimfónia, suttogom. Föld, teremtés, himnusz. Magasba emelem a karom. Része vagyok a tájnak, a földnek, a világnak. Boldog vagyok. Hirtelen csavarják hátra a karom. Egy atlétatrikós óriás gyűr maga alá. Megpróbál a hátára venni, de hogy nem hagyom, ütni kezdi a fejem. — Ember! - ordítom. - Ne üsse a fejem! Csakhogy ezzel nem lehet szót érteni. Mintha abban a tudatban élne, hogy neki ütnie kell a fejemet, ez a dolga és punktum. Lassan elhagy az erőm. Már látom magam, hogy az atlétatrikós hátára vesz és elindul velem az erdő felé. Lábam hátul csüng, testem első része elöl függ alá. A rémképtől erőre kapok. Soha életemben nem éreztem ilyen erősnek magam. Felpattanok, s lökök egyet rajta. Az óriás megtántorodik, s mint sziklatömbből kiperdült kődarab, lezuhan a szakadékba. 88
