Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében

Most itt állok egymagám. Azon gondolkodom, hogy vajon az atlétatrikós kit fog a vállára venni, ha már nem is létezik? És én most mit csináljak? Merre menjek? A múltbeli események azért hatással vannak rám, mert mikor arra gondolok, hogy megindulok hazafelé, önkéntelenül az aggokra gondolok, a bi- bircsókosra, a gnómra, a kókadt fejűre és a többiekre. Es önmagámra? Igen, akkor és ottani önmagámra. De hogyhogy múltbeli események? Inkább jövőbeli? Csakhogy az óriás a szakadékban van. Akkor én ki vagyok? És nincs jövő, azaz nincs múlt? Csak jelen van? Semmit sem tudok.

Elindulok. Átvágok valami erdőségen, hosszú, kanyargós ösvény vezet a fák között. Aztán feltűnik az épület. Mintha lakatlan volna. Sem kerítés, sem udvar. Belépek az ajtón. Szoba. Egyetlen, hatalmas helyiség. Ágyak. Az egyikben ott látom önmagam. Körülöttem aggok. Simogatnak.- Elég! - Közelebb lépek, kioldozom az ágyon fekvő embert, kiveszem szájából a rongyot. Aztán a hátamra veszem ájult önmagamat és megindulok kifele. Az aggok nem szólnak, nem követnek, nem történik semmi.

Itt vagyok az ösvényen. Nehéz a teher a vállamon. De már nincs sok hátra. Nemsokára feltűnik a szikiatömb. Valahogy felmászok a tetejére. Ez a kezdet. Vagy a vég? Végigpillantok önmagámon, s azon gondolkodom, hogy egyszer már ki kellene mosni azt az atlétatrikót amit állandóan viselek, s lám, valami lyuk is éktelenkedik rajta.

Litogixifía (papírjai ék)

89