Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében
man tartózkodtunk a helyiségben. Anyám, jómagam és a kicsi kócos. A... na, hogy is hívják, szóval a kicsi kócos. Na, most, kérlek szépen. Anyám bizonyára dilemmában volt, hogy vajon megfőtt-e a puliszka vagy sem. Csak ez lehetett a magyarázata, hogy a forró puliszkába merített egy hosszú szárú fakanalat, kiemelt egy falásnyi puliszkát s a szájához emelte. Abban a pillanatban én az ajtónál álltam. A kilincsen volt a kezem. A kicsi kócos tőlem jobbra állt. Vagy balra? Nem tudom, hol állt, de ott állt. Kinyitottam az ajtót, de mielőtt elhagytam volna a helyiséget, visszanéztem. Láttam, hogy anyám száját égeti a forró puliszka. Ebben biztos vagyok, mert hogy eltorzult az arca. Erre emlékszem.- És még mire emléksze? Hát, kérlek szépen, még arra emlékszem, hogy anyám puliszkát főzött azon az estén. Az eset a nyári konyhában történt. Hárman tartózkodtunk a helyiségben...- Hogy te milyen különös ember vagy. Ezt ki mondta? Ezt nem én mondtam. Valaki szólt? Jobbra nézek: senki. Balra nézek: Jolánka. Jézus, segíts! Hiába rimánkodok, nem történik semmi. Jolánka marad. Most a mellemre könyököl.- Táncoljak neked?- Jaj, nem - kérlelem.- Akarsz kukoricahántást?- Nem akarok - mondom -, dehogy akarok.- Pedig a selymes bibeszálak neked fognak beszélni ma éjszaka.- Hagyjon engem! - Rimánkodásra fogom a dolgot, de nincs semmi foganatja, Jolánka merően nézi a szemem.- Te vagy az egyetlen szeretőm - mondja áhitattal -, aki fakanalat tartó öregasszonyt visel a szemében. Most már semmin sem csodálkozom. Rezignáltan nézem a lehetetlent; apám kicsörtet a fortyogó puliszkából, s megindul a lépcsősoron felfele.- A vég egy pont! — ordítja. — És nem fogunk kilépni belőle egy másik dimenzióba! Mert nincs még egy dimenzió! - Felér az utolsó lépcsőfokra, megragadja a két karom, s úgy kezdi rázni a testemet, mintha a hitét akarná belém rázni. Tájleírás? Istenem, hol vagyok én még attól? Egyelőre ráznak. De hogy ráznak! Felgyűl a villany, az aggok körém gyűlve figyelik kókadt fejű társukat, jelen időben, persze.- Tolvaj! - a kókadt fejű ordít is, zokog is, közben az ingembe kapaszkodva rázogat. - Elloptad anyám emlékét, a fakanalat, a kicsi kócost, elloptad anyám arcáról a fájdalmat. Elloptál tőlem mindent.- Az élet szép! - Beindult az aggok kórusa.- Az élet szép - nyöszörgi a kókadt fejű.- Boldog vagyok!- Boldog vagyok - sírdogál az emlékeitől megfosztott agg. A villany kialszik. Ott maradunk hárman. Jolánka, a sötétség és jómagam. És bármilyen hihetetlen, a selymes bibeszálak mégiscsak nekem beszéltek azon az éjszakán. * * * 87
