Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében

rem szépen, ilyet még nem tapasztaltam. Amit a gnóm művelt rajtam, magasiskola volt, a simogatás művészetének tökélye. Talán egy egész percig sikerült öntudatnál maradnom, a gnóm dühös kiáltását még hallottam, de mintha egy másik régióból érkeztek volna a hanghullámok, mert közben elveszítettem az eszméletemet. Eszméletvesztésben igen kitűnő' gyakorlatra tettem szert, ha jól számolom, ez volt a harmadik. De ezúttal melléfogtam. Visszakívántam a jelenidejű létezést, hát megkaptam. Természetesen a vaságyban tértem magamhoz, kikötve, betömött szájjal, a fáradt sárga színű szalmaszál a lábujjaim közét szurkálta, fülemben kisujj, hasamon a gnóm ujjhegyei cikáztak, és a bi- bircsókos, igen, a bibircsókos karmesterként vezeti a procedúrát, szájával cuppog az élvezettől.

Ajtó csapódik. Az atlétatrikós tűnik fól a látószögemben.

— Takarodó - mondja hűvösen. - Akart mondani valamit? - fordul felém.

Kioldoznak, számból kiesik a rongy, szétvetem a karom, felkiáltok:

— Az élet szép!

Néznek. Csendben. Nem elég? Mit kell még mondani?

— Boldog vagyok! - süvöltöm, s ahogy az ég felé emelem a karom, ingem alól kicsúszik valami.

Senki nem mozdul. A fénykép ott fénylik a matrac közepén. Egy kócos kisfiú képmása.

— Ki tette ezt? — Az atlétatrikós mosolyog.

— O - mutatok gondolkodás nélkül a bibircsókosra.

A bibircsókos nem vergődik, amikor nekiugranak.

Édes jó istenem, most tényleg boldog vagyok: simogatom a bibircsókost. A többiek kedvetlenül végzik a feladatot, belőlem felszakadnak az energiák, gnó- mabb vagyok a gnómnál, bibircsókosabb a bibircsókosnál. Csakhogy az én emberem mosolyog. Nem rángatózik, nem sír, nem könyörög.

— Boldog vagyok - suttogja.

Apa rémlik fel a ködben, hasát fogva röhög a forró puliszkában.

— Az élet szép - rebegi a bibircsókos.

Vesztettem.

— Maga az én emberem - mondja az atlétatrikós. - Isten hozta. Vége az első napnak.

* * *

Az álom megközelít, aztán elsuhan mellettem. Nem kapkodok utána, végre egy kicsit magam vagyok. Itt az ideje tisztázni néhány dolgot. Kirekesztek magamból minden olyan tényezőt, amely önvizsgálatom útjában állna. Elfelejtem apát s valamikori önmagamat, nem létezőnek tekintem az atlétatrikóst az aggok kórusával egyetemben. Senki és semmi nem létezik, csak én magam. Jelen időben. Meg kell maradnom önmagámnak. Nem mintha elvesztettem volna identitásomat, de felrémlik bennem a gyanú, hogy esetleg menendőben van.

— Ki vagy? - kérdezem.

Nahát, ez az. Egyszer már kifejtettem, hogy a keresztkérdések zavarba ejtenek. Kerülő úton fogom megközelíteni önmagamat.

— Mesélj magadról valamit.

Ez igen. Hát, kérlek szépen, először is számomra teljesen világos, hogy anyám puliszkát főzött azon az estén. Az eset a nyári konyhában történt. Hár86