Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében

Az aggok egészen a padlóra görnyesztették fejüket, ebben a pozitúrában egyiküknek-másikuknak sikerült kikukucskálnia a saját hóna alól a szobába; mint valami öreg, fáradt tyúkok kuporogtak a fal mellett, csak a szemük pa- rázslott vágyakozva. Közben abibircsókos kukoricahántást játszik, olyan hévvel tépi le a fátylakat Jolánkáról, ahogy a kukuricacsuhét szokták lefosztani a csórói. A csuhé alól még nem tűntek elő a selymes bibeszálak, amikor nyílik az ajtó, s egy atlétatrikós óriás törtet a szobába, Jolánka visít, az aggok nyá- ladznak a fal mellett, „Jani? Gyuri? Karcsi? Pisti?” - hangok a sarokból, a bi- bircsókosnak lendül a karja, kimondottan római hangulata van a mozdulatnak.

— Mi van itt?

— Utolsó kívánság - mondja a bibircsókos alázatosan. - Második tétel.

— Öt perc múlva takarodó - így az atlétatrikós. - Addig fejezzék be.

Az atlétatrikósnak volt egy lyuk a trikóján. Ebben a sajátos környezetben, s az események különös fordulatai közepette, ez a lyuk volt az egyetlen olyan tényező, amely valahogy emberinek hatott, noha hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a lyuk a trikó huzamos használatának a következménye-e, vagy valamiféle mazochisztikus lyuk, például egy égő cigaretta nyoma. Az az igazság viszont, hogy a lyuk „emberi” mivoltát bizonyos mértékig elhomályosította egy másik tényező, nevezetesen egy ájult ember, aki az óriás vállán csüngött, lábai hátul lógtak lefele, testének első fele meg elöl függött alá. Na most, a helyzet az, hogy ezt az embert senki sem vette észre rajtam kívül, vagy ha észre is vették, ez egyáltalán nem látszott rajtuk, ebből arra következtettem, hogy a látványhoz bizonyára hozzászoktak az aggok is, Jolánka is, az atlétatrikósnak nyilván az volt a mániája, hogy állandóan egy ájult embert viselt a vállán. Mindezekből arra a végkonklúzióra jutottam, hogy itt volna az ideje imádkozni. Csakhogy imádkozni legalább olyan értelmetlen, mint nem imádkozni, lám, a kókadt fejű változatlanul sorolja a neveket, vajmi kevés sikerrel, akkor én most mit csináljak? Még azt sem sikerült tisztáznom, hogy mikor vagyok jelen időben. Olyan idősíkokban létezem, amelyek amőbaként változtatják kiterjedésüket, néha egymásba folynak, vagy kettéválnak, s hirtelen azon veszem észre magam, hogy tudatom egyik fele a múltban, másik fele a jövőben vesztegel. De hol a jelen? A legkönnyebb feltételezés az volna, hogy a jelen, mint igeidő egyszerűen nem létezik. Ez az. Ez megnyugtató. Tehát akármi történik, nem most történik, vagyis bármi történne még velem, egyáltalán nincs ok aggodalomra. Az ima ugrott. Most aztán akár ketté is szakíthatnak. Most már a világon semmi sem érdekel, hiszen - mondjuk így - tulajdonképpen nem is létezem. Azaz létezem, csakhogy itt körülöttem nem tudhatják, hogy nem most létezem. Hirtelen olyan könnyűnek érzem magam, mintha csupa pihéből állnék össze. Szálldosni tudnék, ha nem volnék lekötve. De ez most már egyáltalán nem aggaszt. Tudatom úgy szökell ide-oda, ahogy éppen akarom. Miközben megfigyelem az események további alakulását, beiktatok magamnak egy tájleírást. Az ilyesmi mindig jól jön. Persze szó sincs valami képzeletbeli táj szokványos leírásáról, egészen konkrét tájról esik majd szó, ahol jelen voltam, nemrég voltam jelen, s hogy ne legyen érdektelen a leírás, történik is valami. Csakhogy meghökkenve tapasztalom, hogy a ceremónia furcsa fordulatot vesz. Nem jelen időben, természetesen, ezt már tisztáztuk.

84