Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében
jék a mozdulat. A kócost ott hagytam a konyhában, mellettem állt, csak már nem emlékszem a nevére. Ha megszólíthatnám, tudod, a kisebbik fiamat, azt a kicsi kócost, ha nevén nevezhetném, talán... esetleg ő... lehetséges, igen, ő tovább nézhetné anyám kezét, a fakanalat, az arcot, amely összerándult a forró puliszkától, és akkor az a mozdulat, az az örökéletú'vé merevedett mozdulat tovább folytatódna biztosan. Te, mondd csak, nem tudod véletlenül, hogy hívják a kisebbik fiamat, azt a kicsi kócost?^- Nem tudom, tata - sajnálkoztam. - Én mindent tudok, azt hiszem, most már mindent, de mindent tudok, csak ezt az egyetlenegyet, csak ezt nem tudom. A kókadt fejű szálfaegyenessé merevedett, fejét is felszegte egy kicsit, csak az alsó ajka tűnt el fogatlan szájában, hogy nemsokára ismét előgyűrődjék, fonnyadtan, vértelenül. A ráncok újra ellepték arcát, szemében megint ott láttam a selejtes kontaktlencsét, kezében viszont megnó'tt az eró', vállamba mé- lyedtek erőlködéstől kifehéredett ujjai, mintha valami tetanuszmérgezés görcseiben vonaglott volna. Nemsokára lehúzott maga mellé a földre, s térden állva, egymást átölelve vártuk az újabb mozdulatot; akkor jutott eszembe, hogy ezt választanám utolsó mozdulatnak, az én utolsó, örökéletűvé merevedő' mozdulatomnak, csakhogy apám fenyegető' alakja ismét felsejlett a múltból, hangja olyan erővel csattant a fülembe, hogy elfojtotta a kókadt fejű, szemüveges agg jajszavait.- Cselekedj, te hülye kölyök! - mennydörgött apám. - Cselekedj, ne térdepelj! Könnyű a múltból ide ordítani, kiáltanám vissza neki, ha még lenne eró'm hangot hallatni, miközben a kókadt fejű olyan erősen szorít magához, hogy lassan már a saját nevemre sem fogok emlékezni.- Elég a dumából! - parancsolta a bibircsókos. - Jolánkázzunk! A kókadt fejűnek még annyi ideje maradt, hogy az ingem alá csúsztasson valamit, aztán elvonszolták mellőlem. Bevezették Jolánkát.- Ki áldozza fel magát? - nézett körül a bibircsókos szigorúan.- Én! - mondta a kórus. A kókadt fejűt kivéve mindenki magasba emelte karját, az előbbi a szoba egyik sarkában gubbasztott, s plafonra meresztett szemmel motyogta a neveket:- Jani? Gyuri? Karcsi? Pisti?- Akkor én - mondta a bibircsókos. - Maga jól figyeljen - szólt oda nekem -, erre még szüksége lehet odaát. Jolánka olyan rusnya volt, mint egy elhízott, öreg görény. Egy ideig valami táncot lejtett, amiben némi fantáziát véltem felfedezni, noha jól láthatóan nem egy képzett balettmester állította be a táncszám mozdulatait, piruettjei elég ocsmányul sikerültek, össze-vissza végezte a forgásokat, karjaival meg olyan vadul kaszált közben, hogy ezzel teljesen megtörte a mozdulatok összhangját.- Nyuszikák, a fal felé! - Parancsolni viszont tudott. Dongott a padló. Az aggok siheder mozdulatokkal vetették térdre magukat, csak a bibircsókos maradt a helyén.- Jani? Gyuri? Karcsi? Pisti? - A sarokban változatlanul folyt az ima.- Mozogj, te mulya! - Ez apám volt. Lelki szemeivel szelektálva néz előre a jelenbe, így hát nem láthatja, hogy itt nincs lehetőség szerepcserére.- Na, most - mondta a bibircsókos. - így. 83
