Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében
nyakamat. Hogy miért tette ezt velem, hirtelen nem tudtam megfejteni, csak feltételezéseim voltak: lehetséges, hogy túlságosan kimerült a négyméteres távtól, vagy a láthatatlan kereszt súlyát akarta megosztani velem, de az is előfordulhat, hogy az itt meghonosodott szokás szerint a beszélgetőpartnerek egymást átölelve fognak hozzá a feladat végrehajtásához. Ez utóbbi variáns látszott a legvalószínűbbnek, kénytelen voltam lassan átfonni a derekát, nehogy valaki azzal vádoljon utólag, hogy nem tisztelem a szabályt.- Te! - suttogta a kókadt fejű, szemüveges agg. - Mondjál valamit.- Nincs semmi jó témám - suttogtam én is. - Beláthatja.- Érzed a puliszka illatát? Ilyen jellegű, súlyosabb keresztkérdésekre nem nagyon számítottam, de hogy könyörgés volt a szemében, úgy éreztem, istenkísértés volna nemleges választ adni.- Kedves bátyám - suttogtam, megpróbálva elegánsan lejteni a szavakat -, én mindig érzem a puliszka illatát.- Édes jó istenem - mondta az agg, s egészen rám hanyatlott. - Te vagy az anyám? Tisztában vagyok vele, hogy a tudathasadásos helyzetek sem kívánják a kommentárt, de azért illene megfejteni őket, erre azonban nem tudok vállalkozni egyelőre, mert gondolataim kiemeltek ebből az álom-valóságból, ott ültem egy lépcsősor tetején, végre teljesen valós körülmények között, egyedül és boldogan, helyzetem legfeljebb annyiban volt meggondolkoztató, hogy az alattam kanyargó cementlépcsőn tengernyi puliszka fortyogott, alulról meg apám fenyegető alakja tette kerekdeddé a képet.- Gyere le! - Apám ordított.- Mama! - szóltam le neki. - Érzed a puliszka illatát?- Hülye! - mondta apám. - Ez a vég.- Nem, mama, nem ez a vég - ellenkeztem. - A vég nem egy pont, a vég egy végtelen vonal, sem eleje, sem vége, sem kezdete, sem befejezése, a végbe egyszerűen csak beleszületünk, gyakoroljuk, hogy egyszer csak kilépjünk belőle s egy másik dimenzióban újra kezdjük a játékot.- Kicsoda maga? - Apám hápogott. Nem csodálkoztam rajta, már csak azért sem, mert derékig merült a forró puliszkába, miközben felnőtté vált fiában nem ismerte fel a magáénak tudott kisdedet, aki a lépcsősor tetejére négykézláb mászott fel valamikor, hogy onnan aztán furcsa igéket dörögjön lefele. Apám nem tudhatta, hogy közben időtlen idők teltek el, engem már meghívtak az utolsó beszélgetésre, noha az utolsó vacsorában sem részesültem, de hát változtak a szokások, a szabályok, még az is lehet, hogy nincs is több dimenzió.- Tényleg érzed a puliszka illatát? - Ez már ismét a kókadt fejű, szemüveges agg, egészen megfiatalodott közben, az öröm elsimította ráncait.- Érzem, tata - mondtam. - Persze.- Akkor elmondom neked. Elmondom - lelkesedett. - Örökéletű-e az utolsó mozdulat? Ezt kellene tudni, semmi mást. Érted te ezt?- Jaj, tata - mondtam -, hogyne érteném.- Egyetlen dologra emlékszem - sóhajtotta. - Egyetlenegyre. Anyám puliszkát főzött a nyári konyhában. Akkor néztem oda, amikor egy hosszú szárú fakanálból megkóstolta a puliszkát. Ez volt az utolsó mozdulat. Anyám száját még most is égeti a forró puliszka. Vissza kell mennem hozzá, hogy folytatód82
