Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében
nyogás, amit produkáltam, zseniálisnak tűnt. Gyorsan valami mással kellett próbálkoznom. Csakhogy elkéstem vele. Még arra sem maradt időm, hogy kigondoljam a következő' taktikai lépést, amikor a gnóm olyanforma zongorázást kezdett művelni a hasamon, amely valahogy összhangba került a füljáratomba mélyedt kisujj s az előbbiekben jelzett lefetyelés ütemével, gondolom, ennek tulajdonítható, hogy ismét elveszítettem az eszméletemet. * * * Ha valaki most arra gondolna, hogy ismételt eszméletvesztésem egy újabb álomba vezetett, s ez az álom netalán folytatása volt az előbbinek, az mélységesen tévedne és mélységesen igaza is volna egyidoben. Ami akkor következett, álom volt ugyan, de nem lehetett sem úgy felfogni, mint egy megtörtént esemény álombéli visszaidézését, sem úgy, mint holmi képzeletbeli, látomásos képek egymásutániságát, tulajdonképpen egyfajta valóságba álmodtam magam, egy másik dimenzióba, azaz egy másik idősíkba. A dolognak semmi köze sincs a science fictionhoz, nem volt az sem tudományos, sem fantasztikus, egyszerű, szokványos kivégzésre való előkészület volt. Természetesen én voltam a kivégzendő, s az aggok a végrehajtók. Mindenki tisztában volt teendőivel, az ismert szellemi-technikai koreográfiával készülődtünk a feladat végrehajtásához. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy megjelöljem utolsó kívánságomat. Ej, de nehéz dolog az ilyesmi. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor áthághatatlannak éreztem az előttem tornyosuló akadályokat, de határozottan állítom, hogy az utolsó kívánság kitalálásánál nehezebb szellemi feladat nem létezik. Ez nem intuíció kérdése, nem lehet számítani egy hirtelen jött ötletre, itt kizárólag csak arról lehet szó, hogy valami földöntúli sugallatra megvilágosodik az elme.- Szeretném megcsókolni a bibircsókos nagy meleg kezét - mondtam ki utolsó kívánságomat, megbékélve sorsom ilyetén való alakulásával.- Miért? - kérdezte a bibircsókos. Tudtam, hogy nem rendelkezem korlátlanul az idővel, ahogy mondani szokták, meg voltak számlálva a perceim, de addig semmiképpen sem voltam hajlandó jobblétre szenderülni, amíg nem tisztázom magamban az idegesség fogalmát, ugyanis bármennyire is hihetetlen, valami idegességszerű érzés kerített a hatalmába. Nem emlékeztem rá, hogy a francia Gobineau, vagy az osztrák Gumplowicz foglalkozott volna a témával, kénytelen voltam felidézni az értelmező szótár idevágó meghatározását, miszerint az „ideges” annyit jelent, mint „betegesen gyenge idegzetű, ingerlékeny”, avagy „valami miatt nyugtalan, izgatott”. Ez az. Nyugtalan voltam a kézcsók esetleges elmaradása miatt, a bibircsókos kérdéséből ugyanis arra következtettem, hogy az utolsó kívánságok köre bizonyos korlátozásokat szenvedett.- Utolsó kívánságunk csak nekünk lehet! - mondta a bibircsókos szigorúan. - Jelentkezőket kérek beszélgetésre, Jolánkázásra, simogatásra.- Én - lépett elő egy kókadt fejű, szemüveges agg. - Beszélgetni szeretnék, ha lehetne.- Jó - egyezett bele a bibircsókos. - Csak gyorsan csinálja. Nincs sok időnk. Még sosem láttam keresztet vonszoló embert, de ez mintha olyan lett volna. Valahogy elvánszorgott hozzám, megállt mellettem roskatagon, s átölelte a 81
