Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében

leges erőfeszítés volt minden igyekezet, hiszen a hat simogató kéz kikereste testem legérzékenyebb pontjait, és simogattak, simogattak. Belemerültem a sötétbe, de az utolsó pillanatban még felfogtam a lábam között kuporgó fehér szakállas gnóm szavait:- Az élet szép - suttogta, elrévült, örömteljes pillantásokat vetve felém, s miközben cikk-cakkban kószáló ujjai végigpásztázták a hasamat, még annyit hallottam, hogy lágy, kenetteljes hangon hozzáteszi: - Boldog vagyok.

Aztán már semmit sem hallottam, semmit sem érzékeltem egy ideig, a jótékony eszméletvesztés megszabadított a boldog embertől, társaitól, aNszalmaszáltól és önmagámtól. Azaz önmagámtól nem egészen. Ugyanis álmot láttam. Idillikus álom volt: apám vert. Nadrágszíjjal. Mintha tudtam volna, hogy álmodom, mert azért rimánkodtam magamban, hogy ez a csodálatos álom sose érjen véget.- Az élet szép! - kiáltottam.

Apám ütött.- Boldog vagyok! - ordítottam.- Ugye, mondtam, hogy hülye a gyerek! - szólt apám a mellette álló, kezét tördelő' alak felé.

Valahogy sajnálni kezdtem apámat, de a sajnálatérzet mellett elkezdtem röhögni rajta. Ez volt az a pillanat, amikor az álmok istene felénk pillanthatott, s hogy nem voltak ínyére a fejlemények, hirtelen kiemelt az álomból. Szóval felébredtem. Ébredhettem volna máshova is, de a csodákat, sajnos, nem nekem találták ki. így hát természetesen arra ébredtem, hogy simogatnak. Mintha személyváltozás történt volna közben, egy bibircsókos alak tűnt fel a látószögemben, a lábam között guggoló agg hátam mögül figyelte a simogatok szorgos munkáját, akik testem egyéb területére is kiterjesztették ténykedésüket. Egy munkájában mélyen elmerülő agg a bal hónaljamat választotta működési területéül, igen finom, gyakorlott mozdulatokkal babrált rajtam, nyilvánvalóan szakértője volt ennek a területnek. Most először éreztem, hogy félek. Tulajdonképpen egyetlen dologtól féltem, de ez az érzés olyan irtózatos erővel tört rám, hogy elviselhetetlenebbnek tűnt, mint maga a félelmemmel kapcsolatos esemény esetleges bekövetkezte. Attól tartottam ugyanis, hogy valaki a jelenlevők közül rájön, hogy a másik hónaljamat még senki sem simogatja. Nahát, arra aztán igazán nem számítottam, hogy ezek itt körülöttem gondolatolvasók. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtem félni, a bibircsókos intésére egy újabb jólelkűen mosolygó agg lépett elő a félhomályból, ájtatosan letérdelt mellém, s egy puha nedves valamivel megtisztelte a rettegett helyet. Elég hamar rájöttem, hogy ez a valami csak nyelv lehet, ugyanis a hanghatás a lefetyeléshez hasonlított leginkább. Ez nem keserített el különösképpen. Inkább azon töprengtem el, hogy amennyiben a nyelvnek nem volna hegyes vége, jobban mondva kihegyesíthető vége, akkor a lefetyelés elviselhető fordulata volna a tortúrának. Vélekedésem szerint a lefetyelő hihetetlen gyorsasággal, eszeveszett ritmusban, azaz tökélyre vitt technikával végezte a dolgát. Közben érdekes fejleményként könyveltem el, hogy előrejelzésem igaznak bizonyult, egyáltalán nem voltak olyan érzéseim, hogy megőrülök, még mindig a félelmem volt nagyobb, hogy ez a szörnyűség bekövetkezhet. De azért valahogy védekeznem kellett. Nem lévén más lehetőségem az ellenállásra, elkezdtem zokogni. A helyzet az, hogy zokogni sem lehet bekötött szájjal, az a viny80