Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Sigmond István: Aki egy öregasszonyt visel a szemében

képpen akkor döbbentem rá, hogy most már tényleg valami baj van, amikor kiderült, hogy képtelen vagyok mélyebben elgondolkozni a közérzetemet befolyásoló tényeződön. Nem mintha nem lett volna időm a szellemi ténykedésre, csakhogy lassan kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Valahol olvastam, hogy az unalomérzet is elvezethet az eszméletvesztésig. Egyes vélekedések szerint ez csak a kedélybetegekkel fordulhat elő. Gyorsan tisztáztam magamban, hogy jómagam nem tartozom ehhez a kategóriához. A kedélybetegnek állandóan nyomott, fásult, búskomor a kedélye, egyszóval szomorú, én pedig egyáltalán nem vagyok szomorú. Persze vidám sem vagyok, ám lekötött szájjal, valamint kikötött lábakkal, ez, mármint a vidámság valamilyen formában való megnyilvánítása, igen körülményes volna. Viszont unalom-veszély sem fenyeget, ugyanis ha én magam nem is fejtek ki valamilyen aktív tevékenységet, a körülöttem buzgolkodók mindegyike kizárólag velem foglalkozik, így hát egyáltalán nem érezhetem elhanyagoltnak magam. Csak ténykedésük mibenléte lehet némileg meggondolkoztató. De ne siessem el a dolgot, mert a környezet néhány fontos adalékának a leírásával még adósnak érzem magam. Most például el kell mesélnem a matracot. Ehhez tudni kell, hogy egy matracra fektettek, majdnem teljesen lemeztelenítve. A matrac vége felfeslett a ki tudja hány éves használatban, s az így képződött lyukon fáradt-sárga színű szalmaszálak meredtek kifele. Közülük az egyik elkezdte csiklandozni a talpamat. Megpróbáltam elmozdítani a lábamat, de a szalmaszál a lábam után görbült, s most a kisujjam tövét csiklandozta. Azt, amelyben a hajszálerek vérellátása nem volt ideális, érzékenysége viszont tökéletesen működőképesnek mutatkozott. Egy-két pillanatig azt hittem, megzavarodok. Ez azonban nem következett be, lévén, hogy egyébre kellett koncentrálnom. A körülöttem sürgölődők ugyanis egyre tevékenyebbek lettek. Nem tudtam megszámolni őket, állandóan változtatták a helyüket, csak hármuknak volt stabil helye: kettő a pulzusomat mérte, a harmadik - egy apró termetű, fehér szakállas gnóm - az ágyra kuporodott, a szétfeszített lábam közötti matracrészre, ahonnan kényelmesen elérte a hasamat. Simogatott. A hasamat. Két kézzel. Azaz ujjhegyekkel. Mind a tízzel. Gyöngéd mozdulatai, ahogy rendszertelenül és meglepetész- szerű helyváltoztatásokkal kószáltak ujjacskái a hasam s az oldalam tájékán, olyan őrjítően csiklandozóak voltak, hogy a fáradt-sárga színű szalmaszál talpam körüli ténykedését szinte megnyugtató ellenpontozásnak éreztem. Megpróbáltam szaggatott nyögésekkel tudtára adni a körülöttem állóknak, hogy kibírhatatlan tortúrának vetettek alá, akármit hajlandó vagyok bevallani, elismerni, beismerni, vagy vállalni mindezeknek az ellenkezőjét, ám szaggatott nyögdécselésem inkább hörgésnek hallatszott, s ezért, vagy ki tudja, hogy miért, a vártnál homlokegyenest ellenkező hatást váltott ki. A pulzusmérők hirtelen abbahagyták ténykedésüket, s beálltak a simogatok közé. Most már hárman simogattak. Egyikük az arcomon babrált, kisujja néha belemerült a fülkagylómba, megperdült hol az egyik, hol a másik füljáratomban, hogy nemsokára a szememre ugorjon, s a szempilláimat görbít- gesse nagy körültekintéssel. Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet, annyi erőm még maradt, hogy megpróbáljak elmozdulni eredeti helyzetemből, de kikötött kezem-lábam erősen korlátozta helyváltoztatási szándékomat. Valamiféle silány vonaglásban vergődtem egy ideig, ám teljesen feles79