Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Herceg János: Iketánia, A trió, Hollóvár (novellák)

lejthetetlen képére, a Schlaraffienlandra, amelyről azt hittük, részeg álom, mint Utópia országa volt.- Kérem, Mrs. Owen - mondta a hogy felé fordulva - tessék megengedni nekem, hogy kiváljak a bolyból és felkeressem a város polgármesterét. Csak a hivatásomat szeretném teljesíteni, s megkérdezni tóle lapom számára: tulajdonképpen, hogy csinálják ezt?

A dolog azonban korántsem volt ilyen egyszerű. Először is nem volt polgár- mester, a kis városállamnak kormánya sem volt. Se rendőrsége, se bírósága. Minderről Lizavéta világosított fel, egy kékszemű, szőke lány, akit az állomásfőnök adott mellém kísérőnek, a aki oly szép volt és olyan kedves, hogy azonnal bele kellett szeretni. Most is hevesen kezd dobogni a szívem, ha rágondolok erre a csodálatos lényre.- Hát akkor ki tartja itt fenn a rendet? - karoltam bele gavallérosan, puhán omló melle alatt.- Maguk a polgárok. Mi ugyanis átmentünk már az állam elhalásának folyamatán, s oly öntudatosak lettünk, hogy mindenki tudja, mi a dolga.- A tolvajokat, a sikkasztókat, a gyilkosokat mégiscsak meg kell büntetni, nem? Ki ítéli el őket?- Nincsenek tolvajok és sikkasztok és gyilkosok - felelte Lizavéta, s rámnézett azzal a jóhiszemű, ártatlanul szelíd tekintetével, ahogyan Raszkolnyikov- ra nézett annak idején. - Itt mindent a jóság és szeretet ural.- Értem - mondtam, pedig dehogy értettem. - De a szabálysértőket, a felelőtlen fecsegőket, s azokat, akik a fűre lépnek, vagy akik szemérmetlenül állnak meg az utcasarkon egy átmulatott éjszaka után, hogy illetlen dolgukat elvégezzék, ki bünteti meg?- Először is bevezettük az önbüntetés rendszerét. Ha tehát valaki magáról megfeledkezve átmegy a parki pázsiton, vagy illuminált állapotban tényleg megáll a lámpaoszlopnál, az reggel, miután kijózanodott, lelkiismeretességének arányában bünteti meg magát. Például nem megy el a randevúra, ha mégoly szerelmes is. Vagy szigorú böjtöt tart, és közben hatszor sétál el a legjobb étterem előtt, amelyből ínycsiklandozó illatok szállnak.

Egy édes kis kávéház előtt ültük, a tenger felé forduló teraszon, galambok röpködtek körülöttünk, mintha a velencei Szent Márk téren szürcsöltük volna az illatos és méregerős presszókávét, míg előttünk egy óratorony is feltűnt, amely körül tizekét fából faragott, festett apostol hajtotta meg magát attól függően, hogy melyikük óráját kellett megkongatni, mint a gótikus német városok templomtornyaiban.- Soha nem voltam még ilyen boldog, mint most magával! - súgtam mámorosán, és odébbhúzódtam Lizavétához, mire ő gerontofil érzelmeit nem titkolva, vállamra hajtotta a fejét. - Jóság és szeretet! Azt hittem, mindez papi prédikációk frázisa már, s lám, itt valóság lett!- Holnap majd elmegyünk Szemirámisz függőkertjének narancsligetébe - mondta sokat ígérő melegséggel a hangjában, és megszorította kezemet.

Erre a „holnapra” azonban sose került már sor. Mert ebben a földöntúli révületben egyszerre felbukkant Mrs. Owen vénlányos, szikár alakja, keskeny karimájú kalappal a fején.- Hát maga itt van? Tűvé tettem magáért az egész várost! Jöjjön, azonnal vissza kell mennünk, egy percig se maradhatunk tovább!

69