Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Domokos Mátyás: A mai írástudók árulása (Kesernyés válasz a Forrás körkérdésére)

rintem, ennek a tragikomikus metamorfózisnak. íróink ugyanis, a kemény, majd a puha diktatúra évtizedeiben, Illyés Gyula ujjmutatását követve, igyekeztek hangot adni a „szívnémaságra születettek” - kényszerítettek - helyett is annak, ami valóban az írástudó dolga és kötelessége, egyszerre társadalmi és nemzeti ügy, és annál is több: emberi, erkölcsi probléma volt - a hatalom sátáni akaratának mély történelmi elégedetlenségből fakadó elutasítása. Ebből a nemes hagyományból és tisztes helytállásból azonban nem következik feltétlenül, hogy az írástudónak a politikai rendszerváltást követően, még ha annak bizonyos értelemben előkészítője is volt munkásságával, sőt: politikai gondolataival, most már napi politikai napszámosmunkát is kutyakötelessége vállalni „a haza üdvéért” a szabadságban. Az írás szabadságának csakis az írás adhat igazi értelmet! A szocializmus magyar zsákutcájára nem!-et mondó tevékenysége nem lehet felmentvénye mai árulásának. Félreértés ne essék: mindez nem vonja kétségbe az írástudónak a politikai gondolatok kifejtéséhez való jogát, amely minden ember elemi joga különben; csak a miniszteri bársonyszékre vagy a képviselői mandátumra való igényét tartja veszedelmesnek, s azt a metamorfózist, melynek során a kor erkölcsi problémájának a finnyás lelkiismerete átváltozik a Wille zur Macht (und Geld) akamokává.

Már Németh László is hangoztatta, hogy „a szellem emberének (már a Bibliában is) joga s kötelessége a politikust, ha szólítja, az igazságról tájékoztatni, a politika támasztotta fogalomzavarban a fogalmakat tisztán felmutatni.” Dehát a fogalomzavarnak éppen az az eredője, hogy a machiavellista és III. Richárdi hagyományokra épülő európai politikai gyakorlat „választóvonalat húz erkölcs és politika közt - mondja ki Németh László Gandhi alakján keresztül - ...s jó politikus az, aki ott hisz és ott bizalmatlan, ott mond igazat és ott hazudik, ahol azt a politikai mesterség, a pártérdek tanítja.” S nincs annál lehangolóbb látvány, mint amikor a fogalomtisztázásra elsősorban hivatott írástudók járnak élen a fogalom- zavar keltésében. Több évtizedes meggyőződése volt ez a TANÚ életrehívójának: már az egyszemélyes folyóirat megszületése előtt így fogalmazott a NYUGAT hasábjain, Az irodalom önkormányzata című tanulmányában: „E gondolattipró korban, amikor a legjobbak húzódnak vissza a szellem belső, politikailag megközelíthetetlen területeire, s kókadt írók a politika szelével dagasztják rongyos vitorláikat, az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, a tiszta esztétikai elvhez, törik-szakad, ragaszkodni. A művészet az egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfullasztani.” Dehát az írás helyett, a kor igazságának és erkölcsi problémájának a kifejezése helyett politizáló író éppen a lelki szabadságát adja föl, abban a hiszemben (bár nem tudni, hogy ki, s meddig hiszi ezt el neki?), hogy közösségéért és nemzetéért égeti el magát, „sorskérdéseinek útvesztőiben fáklyaként eligazító” tüneményként, ahogyan ezt az újságíró toll egyik kontraszelektált csillaga írta a minap egyik napilapunkban, holott éppen azt kellene észrevennie végre ebben a nagy fényességben, hogy az írástudó mindinkább tússzá válik az egyre fékevesztettebben tomboló, nagy magyar dilettancia kezében. Noha - Babitsosai szólva - igen nagy szükség volna „egy kis fényre e zord országban is”; vagy derengésre legalább, mert ki ne osztoznék az irodalom barátai közül változatlanul Németh László felfogásában, amit élete alkonyán vetett papírra, hogy „nálunk az irodalom az utolsó kétszáz évben több volt a művészetek egyikénél; kézi lámpás volt a sötét útjait rovó magyarság kezében: nagy buktatók után ennek a fényénél próbált kikapaszkodni, keresgélő lépéseihez ennél talált talajt, egy-egy biztatóbb ponton ezzel világított a jövőbe maga elé... a magyar irodalom ügye összefügg a fennmaradáséval; hogy vannak-e íróink s milyenek, az nem a kultúra részkérdése, hanem sorskérdés; hogy esik-e fény a lábunk elé, a lelkűnkkel legalább megyünk vagy botorkálunk-e, esetleg egészen sö48