Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Domokos Mátyás: A mai írástudók árulása (Kesernyés válasz a Forrás körkérdésére)

/

egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit”. - Vagy Németh László vállalkozása, a most hatvan esztendős TANÚ példája, amely az 1918-as világomlás után, a „szorongó tájékozatlanság” sarkallásá- ra született meg, s amelynek értelméről, évtizedekkel később, a következőket jegyezte föl sajkódi naplójába az író: „Az én pályámnak volt egy közvetlen és távolabbi célja: a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszö- vésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni”.

Feledésbe merült volna mindez? A helyzet rosszabb. Változatlanul Németh László orvosi kifejezésével élve: nem össznépi feledékenységről, hanem az írástudók dementiájáról - elbutulásáról - van szó, amelynek egyik jellegzetes tünete, hogy miközben színfalhasogató hivatkozások történnek arra a hagyományra, amelyet a Jónás könyve szerzője és - főleg - a Minőség forradalma szerzője művével megteremtett, a művükbe, magatartásukba és vállalkozásukba zárt szellemi-erkölcsi imperatívuszok sugárzását nyomtalanul elnyeli a szellemi-erkölcsi érzékenység eltompulásának ólomköpenye. Ami példájukból követhető és követendő volna ma is, egy újabb világomlás után, a létezett szocializmus hajótöröttéi számára, akiknek a tájékozódási ösztönét a marxizmus-leninizmus múltszázadi se- lejtöntvénye és e századi politikai diktatúrájának a terrorja végzetesen megzavarta, az bizony rendre elmarad, tisztelet a kivételnek, korunk írástudóinak a tevékenységéből. Az ezredvég magyar írójának a munkássága nemigen kínál igazságra vezérlő kalauzokat. Jobb esetben csak hallgat, s önmagában próbál tájékozódni, rendet teremteni; rosszabb esetben, egyetemes tájékozatlanságából eredő szorongását azzal kompenzálja, hogy elköveti az írástudó mai árulását és felcsap suszterpolitikusnak. A Kor, a Történelem parancsára hivatkozva tagadja meg az írástudó hagyományos - és irodalmi hagyományainkban testet öltött - szerepét, és szűnik meg „magasabb értékek letéteményesének” lenni; hogy ismét Babitscsal folytassam, mert az elsilányulás tragikomédiájának a lényegéhez tartozik, a Rossz örökös ismétlődésének a folyamata tükröződik abban a tényben, hogy az írástudó mai árulásának a kórlapja is évtizedekkel ezelőtt megíródott abban a példatárban, amely fölött, szavakban rá hivatkozva, vakon eltekintünk. Különben miért is állnának be ma is fényes tehetségek, „különböző politikai csoportok szócsövének”, igaz ügyek hamis tudatával és mártírglóriájával rendelve alá az erkölcsöt és az igazságot tisztátalan indítékú emberi harcok nyers érdekviszonyainak?

S miközben a kései József Attila két sora jut eszembe: „Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én”, azokat a kortárs író kezeket látom magam előtt, amelyek sorra-rendre elejtik az írótollat, hogy a habzó szájú tolerancia igehirdetőiként kést ragadjanak, s csak egyetlen biztos tájékozódási pontot ismernek újabban a nemzet, a társadalom számára emberi ügyekben, amelynek az algebrája körülbelül így fest: „az én káderem (ávósom, párttitkárom stb. - nem kívánt rész törlendő, megfelelő rész aláhúzandó) jó magyar ember, illetőleg felvilágosult szemhatárú világpolgár, a te kádered viszont liberális-kozmopolita nemzetáruló, illetőleg nacionalista keretlegény”. - így teljesedik be ma Babits hajdani próféciája, hogy „ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életben maradása mások felelősségén nyugszik. - Folytatja Babits. - Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek”. - Dehát éppen ezen a ponton történik és történt végzetes csere! írástudóink egy része ugyanis mások felelősségét kisajátítva megtagadták azt, amiért pedig kizárólag ők felelősek; akkor is, ha megtagadják. Dehát a szerepkényszer hályoga ellen, úgy látszik, nincs orvosság. Főleg, ha valamikor, nem is olyan régen még egészséges és szükséges törekvés csap át kóros elburjánzásba, ami a másik veszedelmes tünete, sze47